Válság

Az európai kultúra válságban van (?) Ez tapasztalat? Vagy csak egy évszázadok óta divatos narratíva? Vagy talán az örök progresszívoknak van igazuk, hogy a történelem nem más, mint folytonos menetelés egy csodálatosabb jövő felé? Ha valaki belehelyezkedik Michel Houellebecq bármelyik regényének világába, akkor átélheti, szinte megérintheti ezt a válságot, az emberi kapcsolatok,a szexualitás,a tradícióvesztés,vagy a transzhumán jövő kívánatossá válásának válságát. Ez „csak” irodalom? „csak” válságtudat? Alexander Dugin A Negyedik Politikai Eszme című könyvében a haladás eszmélyét,narratíváját,pontosabban fogalmazva az abszolutizált fejlődést,haladást kritizálja,azt a monoton (egyirányú) folyamathoz hasonlítja. Mint Az írja, a monoton folyamat problémája a géptanban jelent meg „megregulázása” a gőzgép létrehozásának egyik kihívása volt,a természetben és egy normálisan működő társadalomban nincs jelen. A haladás gondolata a modernitás egyik szellemi alapja, amely átitatta a politika,az ideológia, a művészetek,a gazdaság szféráit a Nyugat,és a globalizációnak köszönhetően a Föld minden társadalmában,de ha Duginnak igaza van,akkor ezek a társadalmak már nem normálisak

Alexander Dugin 1962-ben született orosz szociológus, filozófus. A kilencvenes években,1998-as szakításukig Eduárd Limonovval a párt elnökével együtt működtette a Nemzeti Bolsevik Pártot. Aki esetleg szeretne olvasni az orosz vörösbarna fiatalok világáról, annak ajánlható Zahar Prilepin Mert Mi Jobbak Vagyunk című, magyarul is olvasható regénye. Dugin az ezredforduló után az eurázsianizmus felé fordult, és elkezdte kidolgozni a negyedik utas politikai elméletét. Egy időben tanácsadója volt az Állami Duma akkori elnökének, valamint a Putyin féle Egységes Oroszország Párt egyik vezető személyiségének is. A Negyedik Politikai Eszme című művét magyarul 2017-ben a Kvintesszencia kiadó adta ki.

A monoton (egyírányú) folyamat koncepciójának elfogadása ugyanakkor kizárja a hanyatlás narratívájának abszolutizálását is, mert ha az egyik irányú monoton folyamat elmeszülemény ,akkor az azzal ellentétes irányú is az. A válság nemcsak ezen a haladás-hanyatlás koordinátarendszeren való mozgásként írható le, ennél sokkal több mindent foglalhat magába. Ha valaki beírja a legnépszerűbb keresőprogramba a válság szót, döntő többségében gazdasági válsággal kapcsolatos találatokra fog lelni, a wikipédia például így határozza meg:” A válság(krízis) a termelésnek,a forgalomnak és a fogyasztásnak zavaraiból keletkező gazdasági baj,mely mindig értékek megsemmisítését vonja maga után.” Ez a „gazdaságkor”, a neoliberális kapitalizmus nyelve. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a válság: ”Általában olyan nehéz,súlyos helyzet,illetve(sors)döntő esemény,amely rosszra és jóra is fordulhat” továbbá” Valakinek,vagy valamely közösségnek az életében,tevékenységében,olyan nehéz,súlyos helyzet,illetve esemény,fordulat,amelyben,amellyel hosszabb-rövidebb időre eldől a közösségnek vagy valamely életmegnyílvánulásának sorsa. Ha felvesszük a krizeológia és/vagy a tradíció (tradícionalizmus)”alapállását” akkor Európa, az európai kultúra jelene,és elmúlt néhány évszázados történelme a válság története,nehéz,súlyos helyzet,amely felosztható egy modern és egy posztmodern fázisra. A kultúrának nincs egységes jól meghatározható definíciója, egy közösség érték és normarendszerét, a közösség tagjai által létrehozott  szellemi, művészeti produktumokat jelenti, a latin colo,colere „művelni”igéből származik, tehát aktív „természetű”. Európa földrajzi és civilizációs fogalom is, sokáig egybeesett a Nyugat fogalmával, aztán végbement Molnár Tamás könyvének címét felhasználva,  „az atlanti kultúra kibontakozása”nevű folyamat, és a Nyugat fogalma kitágult, majd a globalizációnak köszönhetően szétterjedt a glóbuszon és megszületett a globális civilizáció, amely (még) legelsősorban egy globális kultúrát jelent.

                                                Kultúra és civilizáció

A kultúra és a civilizáció kapcsolatának, egymáshoz való viszonyának számos elmélete van. Van ahol egymás ellentétei,a 20.század második és harmadik évtizedének német konzervatívjai,mint például Thomas Mann az első világháborút a német,kontinentális kultúra,és az angolszász civilizáció harcaként határozták meg. Van, ahol kiegészítik egymást, ahol a kultúra a „mag”,tehát a szellem,az eszme,a civilizáció pedig a „héj”,mint például a technika vívmányai. S van olyan is, például Oswald Spengler a Nyugat Alkonya című művében, amikor egymás utáni fázisként tételeződnek. Spengler szerint a Nyugat valamikor a modernitásba „érkezéssel”párhuzamosan, vagy inkább eredményeképpen átlépett a civilizációvá válás szakaszába, ami azt jelenti nála, hogy ettől fogva már nem tud érvényeset „mondani”se a filozófiában, se a művészetekben, se a vallás által. Spengler civilizáció életciklus elmélete szerint a Nyugatra a lassú alkony vár, az eljelentéktelenedés,az új „cézárok” felemelkedése,szürke „monolit társadalmak”,melyekből kiveszett a magasrendűség. Egy ilyen jelentőségét vesztett civilizációhoz nem tudnak integrálódni az elmúlt évtizedekben  Nyugatra érkezett Európán kívüli bevándorló tömegek,ezért akik,vagy akiknek őseik muszlim kulturális közegből érkeztek,s vannak spirituális „igényeik”visszatalálnak gyökereikhez,vagy csatlakoznak a különféle iszlamista közegekhez. A nyugati értelmiség sokáig azzal nyugtatgatta magát ,hogy ez csak marginalizálódott,integrálódni képtelen,alacsony státuszú fiatalok problémája,de ez megdőlt,az iszlamizmus igencsak hódít a magas státuszt elért,középosztályhoz,felső középosztályhoz tartozó rétegegekben is,és az iszlám nem csak a bevándorló hátterűeknek kínálja fel a „tradícióválasztás” lehetőségét,hanem a Nyugathoz intézett kulturális,spirituális,és egyébként demográfiai,és terror kihívást. A kultúra tehát „mag”,alap, közeg, amely utat mutat,lehetőséget teremt az egyén számára az eudaimónia, a „jó élet”, az értelmes élet megélésére,normarendszerével szabályozza az egyén és a közösség viszonyát,valamint lehetőséget teremt,elsősorban a vallás által az abszolutumhoz való „csatlakozásra”. A válság tünetei mindhárom területet sújtják.

                                                 A  posztmodern mint válság

Dugin írja A negyedik Politikai Eszme című művének egyik fejezetében: a posztmodernitásban a történelmi optimizmus,univerzalizmus és historicizmus bírálata szisztematikus jellegűvé vált és létrehozta a nyugat-európai filozófia fogalmi apparátusának totális felülvizsgálatához szükséges doktrinális kiindulópontokat. Ez a revízió  önmagában ugyan nem vonta le a kellő következtetéseket,de ami megtörtént (Lévi-Strauss,Barthes,Ricoeur,Foucalt,Deleuze,Derrida és mások által) az már elég annak bizonyítására,hogy megengedhetetlen a modernitás  szótárának használata előzetes és szigorú dekonstrukció nélkül”.  A posztmodern tekinthető a modernitás megtagadásának és a beteljesedésének is. Létezik a krizeológiai „hagyományon” belül, egy a hanyatlás narratíváját a középpontba helyező vonal, áramlat amely a reneszánszig vezeti vissza az alászállás kezdőpontját. Felállítottak egy idővonalat, ahol a reneszánszt követi a reformáció, majd a forradalmak kora, a modernizmus kiteljesedése, az antitradicionális ideológiák,a filozófiai és hétköznapi materializmus,a tömegkultúra és tömegtársadalom, a „mennyiség uralma”és az „idővonalon” a jelen a posztmodern dekonstrukció totálissá válása. A posztmodern továbbviszi, és totálissá tágítja azt a modern „hagyományt”, hogy minden konstrukció, a gender elmélet eljutott a biológiai nemek valóságának tagadásáig, és az utolsó lépés az ember „megtagadása”,dekonstruálása lesz. A reneszánsz helyezte a középpontba az embert, a posztmodern fog túllépni rajta, utat nyitva egy transzhumán jövő felé. A modernitás az ideológiák kora volt, ahol ezek az ideológiák jelentős részben átvették azt a funkciót, amit a premodern korban a vallások játszottak. A modernitásért vívott ideológiai háborút a liberalizmus nyerte meg, hogy aztán posztideológiává alakuljon át, mivel totális győzelmet aratott nem szükséges, hogy továbbra is ideológiaként nyilvánuljon meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne létezne többé a liberalizmus, vagy a többi ideológia, mint ahogy a vallás sem tűnt el a modernitásban, csak átalakul a szerepük a posztmodern posztideológiai természetű.

Az USA-ban megszületett, majd nagyon gyorsan „átcsapott” az óceán túlsó partjára Európába is a legújabb neoprogresszív „hullám”, elsősorban a posztmodern identitáspolitikák formájában. Ezen „hullámot” sokan azonosítják, tévesen a szélsőségig vitt liberalizmussal, vagy a szélsőbaloldalisággal, ezek a jelenségek már nem írhatók le ideológiaként. Az újprogresszió kultúraellenes, a cancel culture inkvizítorai, akár a múltat is újraírva, vagy irodalmi műveket, bárkit kiátkozhatnak a kultúrából aki, vagy amely mű nem kompatibilis a neoprogresszíóval.Mikor tizenéves fiatalok Harry Potter köteteket égetnek, mert J.K Rowling a valósághoz való ragaszkodásával „megsértette” a transzneműeket,akkor eszünkbe juthatnak a hatvanas évek kínai kulturális forradalmának ifjú kultúra és emberpusztító őrültjei. A posztmodern a kultúra válsága, mert leáll a kánonképződés folyamata, míg a modernitásban volt átjárás a szubkultúrák és a kultúra között, tehát a kultúra be tudta tölteni közösségteremtő funkcióját, addig a posztmodern a „feltöredezett” kultúra, a párhuzamos szubkultúrák és a részben ezekre épülő szélsőséges identitáspolitikák kora. A párhuzamos szubkultúrák között vannak olyanok, amelyekhez akár milliós, vagy akár tízmilliós bevonódott réteg tartozik,de egyrészt azért nevezzük párhuzamos szubkultúráknak őket,mert nincs közöttük valódi viszonyulás, másrészt nem emelkednek fel a kultúra szférájába. A kultúra „feltöredezésének” folyamatát jelentősen felgyorsították a különböző, az elmúlt évtizedekben megjelent és elterjedt platformok, mint a youtube, a spotify, a tik-tok. Az úgynevezett véleménybuborékok hasonlatosságára elkezdtek „felfúvódni” a „kulturális buborékok” is, melyek nem „folynak át”egymásba és nem emelkednek”fölfelé”, a kanonizált magaskultúra szférája felé. A „kulturális buborékok” nemcsak a magaskultúrát, de a tömegkultúrát is szétbomlasztják, az új platformok természetéből adódóan a könyvkultúrát még kevésbé sújtják, de már ott is megjelent az „insta-költészet” műfaja, közeledik a nyomtatott folyóiratok korának vége, az online irodalom korszaka. Az instagramon közzétett vers elkerüli a kanonizálás potenciális folyamatát. A modernitásban, a „mennyiség uralmának korában” (Guénon) született meg a tömegkultúra, ami „mindenki kultúrája”, ami hordozott közös vonatkozási pontokat, közös emóciók lehetőségét, tehát a tömegkultúra egy közös „tér” volt, a posztmodern „buborékok” viszont szétfeszítik ezt a „teret”.  A tömegkultúra üzleti funkciója mellett ideológiai funkcióval is bírt, szétsugározta a tömegtársadalmakban az egyenlőség,a haladás,a tolerancia tanait, hogy aztán minden és mindenki ezeket „sugározza ki” magából, még a hétköznapi használati tárgyak is. A tudományok a szociológia,pszichológia,a kulturális antropológia és a többi is a modernizmus (ál)szellemi” alátámasztását” szolgálták,ez volt a valódi fuckciójuk,sokkal inkább,mint a valóság leírása. A tömegkultúra a „mindennapi nominalizmus” elérte azokat az eredményeket  amiket, potenciálisan képes volt,a dekonstruktivista hadjárat posztmodern szakaszába lépett, a tömegkultúra is” feltöredezik”. A tömegkultúrát terjesztő tömegmédiát pedig leváltják az új platformok, az egyirányú kommunikáció helyett az irányítatlan kommunikáció válik általánossá, ez egy ideig magában hordozta a médiaelit uralma alóli felszabadulás lehetőségét, ami meg is történt, azonban a szerepét egyre inkább átveszik a platformszolgáltatók. Egy új tér a metaverzum kapuit nyitogatják,a totális virtualizációét,a valóságon való túllépését. Időről-időre teret nyernek különböző apokaliptikus elméletek , hol egy kisbolygóhoz,hol egy, a technikai civilizáció összeomlásához kapcsolódva,azt tételezve,de a valódi,tényleges fenyegetés maga a posztmodern,nem egy visszabarbarizálódott,technikamentes világban kell megtanulni túlélni,hanem egy fokozódóan szellemellenessé,kultúraellenessé váló világban.

                                           Az abszolútummal való kapcsolat válsága

A kultúra egyik legfontosabb feladata lehetőséget teremteni az abszolutummal való találkozásra, ez a modernitás előtt a vallás által valósult meg, a modernitásban pedig a vallások lehanyatlása, a kiteljesedő szekularizáció miatt, a művészetek által, aztán mára már azok által sem. A keresztény Európa csak egy naiv, nem valós narratíva, a kereszténység már régen nem határoz meg semmit civilizációs szinten, egyéni, kisközösségi szinteken igen, de ott nem beszélhetünk keresztény társadalmakról,ahol egy csirkeembriónak több joga van az élethez,mint egy down szindrómás magzatnak. Dugin különbséget tételez a modernitás és a posztmodern valláshoz való viszonyában, míg a modernitás vallásellenes volt, ateista, materialista, tudományhívő, addig a posztmodern már elfogadó, de azt hangsúlyozza, hogy nem a tradicionális vallási formák felé, hanem a Spengler által a „második vallásosság” körébe utalt irányzatok felé. A posztmodern társadalmakban óriási a térnyerése a különböző álezoterikus babonáknak, mint a kineizológia,a természetgyógyászat,az angyalhitek,a homeopátia,a családállítás és a többi valláspótléknak. René Guénon a materializmust abroncshoz, kupolához hasonlította, amely elzárta az embert az Égtől, az (ál)spirituális irányzatok pedig rést, kaput nyitnak ezen a „burkolaton” csak éppen lefelé és nem fölfelé az abszolutum irányába. Guénon a francia tradicionalista gondolkodó is elhagyta a keresztény hagyományt és az iszlám hitre tért meg,Kairóba költözött és bekapcsolódott a szúfi hagyományba. Houellebecq Behódolás című regényében hasonló utat ábrázol Franciaország, de valójában a nyugati ember,és az egész civilizációnk vonatkozásában,minta spirituális válság lehetséges kimenetelét,megoldását,de ez az európai hagyomány védői számára nem lehet adekvát megoldás. René Guénon olyan művei,mint a Modern Világ Válsága,vagy a Mennyiség Uralma És Az idők Jelei, és Houellebecq regényei viszont „fegyverek” lehetnek a válság elleni háborúban.Az abszolutummal való kapcsolat válsága szükségszerűen vezetett el az ember, az emberi kapcsolatok válságához. Ennek egyik súlyos tünete az állatok antropomorfizálása, emberi tulajdonságokkal való felruházása, családtagként, gyerekpótlékként kezelése, s ez ma már társadalmi méreteket ölt. Houellebecq ezt úgy fogalmazta meg,hogy” a kutya szeretgyár”, bármit, az emberi érzelmek teljes tárházát lehet bele projektálni. Ma egy állatkínzás híre sokkal nagyobb felháborodást vált ki, mint a különböző,nyilvánossá vált,fogyatékkal élők kárára,sérelmére elkövetett bántalmazási esetek,vagy a Nyugat társadalmaiban általánosan elfogadott sok tízmillió,százmillió áldozatot követelő magzatgyilkosságok  gyakorlata.  A tradicionális közösségeiből „kiszakadt”, fogyasztói társadalomba „zuhant” individuum megérkezett a korlátlan lehetőségek földjére, azonban ezzel nagyon sokan nem tudnak megbirkózni, a fogyasztói társadalmak a magány, a terjedő mentális betegségek és a függőségek társadalmai is. Európát a „demográfia tél” sújtja, alacsony születésszámok, abortusz, a család intézményének válsága,a tömeges gyakorlattá vált válások,az ebből keletkező patchwork család mintázat általánossá válása,a család fogalmának totális relativízálása a „melegházasság” egyenrangúvá emelésével,nemzetei, látszólag elvesztették életösztönüket.

                                                       Merre tovább?

„Megvártam a felolvasás végét, de egyre inkább úgy éreztem, hiába nagyon szép a szöveg, az utolsó látogatáskor egyedül szeretnék maradni. Valami nagyon mást testesített meg ez a szobor, mint a hazához, az anyaföldhöz való ragaszkodást, a katona férfias bátorságának dicséretét, vagy a gyermek vágyát egy anya után. Volt benne valami titokzatos, papi és fejedelmi amit Péguy-nek nem adatott megértenie,és Huysmans-nak még annyira sem. Másnap délelőtt, miután bepakoltam az autóba és kifizettem a szállodát visszatértem a Notre Dame-kápolnába. Ezúttal üres volt. A Szűz ott várt rám a félhomályban, békésen, hervadhatatlanul, vele volt az erő, vele volt a hatalom, de éreztem, hogy fokozatosan elveszítem vele a kapcsolatot, egyre távolodik a térben, és az évszázadokban, miközben én ott ülök a padban, magamba roskadva, összetöpörödve, kiszikkadva. Fél óra múltán felálltam, végképp elhagyatva a Szentlélek által, romlott, múlandó testemmé zsugorodva, és szomorúan leballagtam a lépcsőn a parkolóba”

Ez a jelenet Michel Houellebecq Behódolás című regényéből való, a főhős számára itt tudatosul, hogy az az út amely irodalomtörténeti kutatásának tárgya Huysmans előtt nyitva állt, az számára már nem járható. Joris-Karl Huysmans a negyvenes évei közepén katolikus hitre tért francia író volt, aki Zola köreitől, a naturalizmustól jutott el a megtérésig. Houellebecq regénye szerint, ami a 19.század végi ember számára járható út volt, az a 21.századi számára már nem az. Az európai kultúra legnagyobb válsága a centrumában keletkezett vákuum,a tradicióvesztés, a saját tradiciójához való kapcsolódás képtelensége, vagy legalábbis zavara. Jelenünk analógiákat mutat a Római birodalom utolsó időszakával, a „demográfiai tél”, a „nagy narratíva” összeomlása, és a „második vallásosság” körébe tartozó jelenségek elszaporodása. Akkor egy új „nagy narratíva” a kereszténység töltötte ki a spirituális vákuumot, a Behódolásban az iszlám tölti be ezt a szerepet, elsősorban nem erőszakos hódítóként, a regény azért olyan „erős”, mert a behódolás teljesen realisztikus folyamatát ábrázolja, mind az egyén, mind az egész társadalom vonatkozásában, s sokkal inkább szól a nyugati ember spirituális,és ebből fakadóan egzisztenciális válságáról,mint az iszlámmal való riogatásról .2015 január hetedikén két muszlim terrorista besétált a francia szennylap a Charlie Hebdo szerkesztőségébe és meggyilkoltak tizenkét embert. Houellbecq regénye ezen a napon jelent meg,a szennylap pedig a támadás előtti napon ,a címlapján gúnyolódott a regényírón. A válság fogalmában benne van, hogy többféle kimenetele lehet, az egyik tehát a behódolás egy új „nagy narratíva” az iszlám előtt, egy másik az, hogy Európa visszatalál saját szellemi, kulturális gyökereihez.A brazil ellenforradalmár Plinio Correa de Oliveira szerint erre van lehetőség,akár még a középkornál is magasabbrendűbb korszak eljövetelére is,vele szemben egy másik dél-amerikai ellenforradalmár Nicolas Gomez Davila szerint viszont csak arra van esély,hogy „méltósággal hajótörést szenvedjünk”. Ha Spenglernek, és az általa vallott civilizációs életciklus elméletnek van igaza, akkor ez az út járhatatlan, ha viszont monoton (egyirányú) folyamatnak tekintjük Spengler elméletét, akkor felvethető a hanyatlás utáni, felfelé ívelő újjászületést hozható szakasz lehetősége, vagyis egy európai kulturális reneszánszé, vagy inkább rekonkvisztáé. A harmadik lehetséges kimenetel a posztmodern dekonstrukció totális végig vitele, túllépés az emberen, a transzhumanizmus diadala. Ez a kultúra utáni világ lenne, a végig vitt „feltöredezés”, a létezés alapjaiig elhatoló dekonstrukció, vagy a transzhumanizmus legfőbb céljának a halál legyőzésének, kiiktatásának elérése után. Ezen törekvésnek korunk társadalmai „megágyaztak” azzal, hogy a halált eltüntették szem elől, kórházakba zárták.  Vannak gondolkodók, például Vona Gábor Míg a halál el nem áraszt című könyvében akik a kultúrát az egyén és a közösség halálszorongásából vezetik le, tehát szerintük a kultúra nem más mint kísérlet „nyomok hagyására”, értelem adásra. Bármit is gondoljunk erről az nyilvánvaló, hogy a halál kiiktatása végérvényesen változtatná meg az ember, a kultúra vagy az értelem jelentését.

Ez az írás kérdésekkel kezdődött, van e válság? Végezetül nézzük meg mit mondott erről Hamvas Béla:” A teljes zavar ami e kérdés körül van óvatosságra int. A zsivaj pedig amellyel a kérdést tárgyalni szokták aggodalmat kelt. S így,mielőtt el lehetne kezdeni beszélni a krízis valódi természetéről fel kell tenni a kérdést: lehet-e szó egyáltalán krízisről? Az óvatosság és aggodalom nem fölösleges. A világ minden időben kedvezett az olyan gondolatoknak amelyek rémületet keltenek. Az emberek, különösen a tömegek szeretnek rettegni. A krízis-szellemiség ma sokban nagyon veszedelmesen hasonlít a tömeghisztériához. Kitűnő alkalom: félni, arról beszélni, hogy a társadalmak felbomlanak, elszegényednek, irtózatos háborúk fenyegetnek, népek felfegyverkezve acsarkodnak egymásra, gonosz felbujtók egymásra uszítják az osztályokat, közben egyházak és államok szervezete széthull, morál arcátlan képmutatássá válik, és ahogy Coudencove mondja:” a kereszténység kiviteli cikk lesz színes népek számára”. Az ilyesmi rendkívül nyugtalanító beszéd és írástárgy de éppen ezért hálás ”A fehér faj halála”, ”Európa halálos órája”, ” a kereszténység agóniája”, ”gazdasági összeomlás”, ”termelési válság”, ”lelki elszegényedés”- nem pompás téma ez mindarra,hogy az ember alaposan kiborzonghassa magát? De mi ebben a reális? Van e egyáltalán krízis? Nem örökké meglevő valami ez? Mindig krízis van.”

„ A krízis irodalmának lehet az az álláspontja, hogy krízis van. Az irodalom szemlélőjének feltétlenül arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy az írók esetleg tévednek, és mindvégig fenn kell tartania azt a lehetőséget, hogy krízis tulajdonképpen nincs”.

Krízis? Vagy „csak” az örök változás? Európa vagy meghódol az iszlám előtt? Vagy a totális dekonstrukció áldozata lesz?  Vagy, talán visszatalál saját kulturális gyökereihez, és önazonosságtudatához? Néhány évtizeden belül nyilvánvaló lesz.

Guelf