Fertőzés

A modernizmus üres, nem a modernizmus van válságban, a modernizmus maga a válság.
A modernizmus törés (a nyugati kultúra történetében) és egy egyre jobban terjedő (globálisan) „fertőzés”, amely vagy elpusztítja a Nyugatot (és akár az egész földi civilizációt) vagy sikerül belőle „kigyógyulni”.

Evola szerint, míg a  Tradíció kultúráira a transzcendens „vezéreltség”, orientáltság (volt) a jellemző, a modernizmus kultúrái elvesztették ezt a (helyes) orientációt.
A modernizmus önmagába zárt, üres, virtuális, nominalista antikultúra. Szellemi vezetői „intellektuális nomádok” (Spengler), ideái „alap” nélküliek, virtuálisak, önmagukból táplálkozók és hazugok (haladás, egyenlőség) központi bálványa az individuum.
A vulgáregzisztencialista tömegember önmagára úgy tekint, mint a véges földi létbe, ebbe a „falak nélküli börtönbe” zárt valódi, az anyagi síkon túli célokkal nem rendelkező fehérjehalmazra.



A modern lélektan, amely nem hisz a lélek létezésében, nem több, mint az egyén személyiségének kutatója, bálványozója.
A személyiség egy formálható „álarc”, az egyén valódi „arca” egy a születés előtt már létező individualitás feletti princípium, de amelyet a pszichológia tagad, létezését nem fogadja el.

Evola úgy írja le a modern, jóléti társadalmat, amely a Semmin alapszik, s amely elvesztett minden magasrendű célt.
Az ateizmus általánossá válása erkölcsi összeomláshoz vezetett, ez volt a feltétele a jóléti társadalom megszületésének, ugyanis nem a jóléti társadalom „szüli” a materializmust, hanem a materializmus a jóléti társadalmat. A materializmus, hasonlóan a katolikus tanításhoz, az ember legfőbb céljának a boldogság elérését tekinti, azonban az „áthelyezi” az anyagi világba, mint ahogy az egyén egzisztenciális problémáira is csak evilági válaszokat ad.
Az egzisztencialista filozófia szerint az ember egy kozmoszba vetett, magányos, jelentéktelen porszem, amelynek szembe kell néznie a lét értelmetlenségével.
Az egzisztencializmus, mint filozófia kiment a divatból, de elterjedt mint a tömegember világnézete.
A tömegember az az embertípus, amely elvesztette érzékét a minőség iránt, egyet kivéve, a fogyasztás minőségét (márkakultusz, a szórakozás kultusza)

A tömegember korlátlanul manipulálható (ez a média valódi funkciója) csak a tömegnek lehet „teljes értékű” tagja, de egy a valódi közösségnek nem. A közösség és a tömeg között az a különbség, hogy a tömeg egy „szürke monolit”, a közösség, egy valódi közösség pedig hierarchiára épül.
A tömegtársadalom, a demokrácia egy ilyen „monolit” ahogy a mennyiség uralkodik a minőség felett, s amelynek alapja az egyenlőség nevű babona.
Egy közösség háromféle módon „léphet kapcsolatba” az Éggel, a Szellemmel, ezek a vallás, a művészet és a hagyomány, a modernizmus ezeket rontotta és rontja meg.

A modern művészet nem művészet, csak önkifejezés, az individuum önelemzése, pszichologizálás, öncélú, virtuális, önmagából táplálkozó, álszellemi maszturbáció.
A modern művész egy „intellektuális nomád”, aki ihletét az alkoholból, a drogból és a szexből meríti, egy pozőr, akinek pózai a bohémság, a szabadosság, az elvontság.
Az igazi művészet „felfelé” mozdítja ki az egyént, az Igazság és a Szépség eszközeivel és irányába, míg a modern művészet „lefelé” az ösztönök, a relativizmus felé, nem több, mint a „falak nélküli börtönbe” zárt fehérjehalmaz „szellemi drogja”.
A művészet történetében jelentős, súlyos törést jelentett a szépművészet kialakulása, mikor már a szépséget önmagáért „tisztelték”, s nem úgy tekintettek rá, mint az Abszolútum megnyilatkozására. A valódi művészet nem alacsonyodik odáig, hogy mondanivalója legyen, a modern művészet odáig alacsonyodott le, hogy már mondanivalója sincs.

Magyarországon és Európa szerte kezd divatba jönni a hagyományőrzés, ezek azonban nem „lépnek ki” a modernizmus keretei közül. A divat üres, kívülről vezérelt, (diktált) változó, a „lényegi magot” nélkülöző. A modern ember kívülről, mintegy egzotikumként tekint saját hagyományára, a hagyományőrző tevékenység és a hétköznapi élet élesen elválik egymástól, a modern hagyományőrzés hobbi, hétvégi szórakozás. Az élő hagyomány összeköt az Éggel, a közösség valódi „lelke, szelleme”.
A modern hagyományőrző közösségek nem valódi közösségek, tehát nincs jelen bennük az élő hagyomány, ezért általában nem az a folyamat megy végbe, aminek kellene, vagyis hogy a közösség tagjai nemesebbé (jobb emberré, jobb magyarrá) válnak, hanem ellenkezőleg, „beviszik” a közösségbe saját modernista „fertőzéseiket”, ahol azok összeadódnak. A modern hagyományőrzés túlértékeli a néphagyományt és kapcsolódik olyan „modernista” és a „második vallásosság” körébe tartozó irányzatokhoz, mint az újpogányság és a népi szinkretizmus. A modern hagyományőrzés nem élő hagyomány, hanem a modernizmustól fertőzött pótszer.

A vallási is meghódolt a modernizmus előtt, tanításaiban, a számára kijelölt helyben (a vallás magánügy), politikájában alkalmazkodik.
A modern ember éppúgy egzotikumként tekint vallására, mint hagyományára, a modern ember a templomban is csak „turista”. Az igazi vallásosság teljesen kiveszőben van, tömegesen csak a szekták produkálják, igaz csak annak paródiáját.
A katolicizmus mióta „kiegyezett” a modernizmussal, rohamosan hanyatlik, a modern katolicizmus „csak” moralizál, nincsenek nagyon szigorú követelmények, nem tud erőteljes vonzóerőt kifejteni a „keresők” felé és ezért (is) nő a tévúton járók száma.
A nyugat posztkeresztény  társadalmaiban hódít az iszlám, mert az iszlámot még nem fertőzte meg a modernizmus olyan mértékben, mint a kereszténységet, az iszlám még szigorú, megkövetelő vallás.
A modernizmus összeegyeztethetetlen a vallással éppúgy, ahogy a hagyománnyal és a művészettel is, a modernizmus elzárja a kapcsolatot az Éggel.

A modernizmus törés, törés az ember önmagáról, a világegyetemben elfoglalt helyéről alkotott képében. A fénylő középkorban a városok és a falvak „axis mundija” a templom volt, ma egy modern nagyvárosban mi szimbolizálja a világtengelyt?
A „törés” fokozatosan terjedt a szellemi szférában, a képzőművészetben az axonometrikus ábrázolást felváltotta a perspektivikus, a geocentrikus világképet a heliocentrikus, majd az a nézet, hogy Föld csak egy porszem a világegyetem egy félreeső galaxisában. Az objektív igazságban való hitet felváltotta a szubjektivizmus, és a nominalizmus.
A kereszténység tanítása szerint az ember Isten képmására teremtetett, a modern tudományok szerint viszont, csak az ösztöneinek, tudatalattijának, a társadalomnak kiszolgáltatott, kizárólag anyagi természetű ( lélekkel nem rendelkező) végtermék.

A modernizmus változás előtt áll. (valójában már zajlik) vagy a modernizmus újabb szakasza, vagy egy új korszak következik. A modern materializmus „fala repedezik”, újult erővel támad a ”második vallásosság” a new age, az újpogányság a neospiritualizmus, a hétköznapi életbe is befurakodva, rohamos gyorsasággal ejtve rabul a materialista tömegembereket.

Evola szerint a válság, a változás teremt lehetőséget az „akcióra”, ennek adekvát formája nem alapulhat máson, mint „vegytiszta” jobboldaliságon, élő hagyományon és igaz vallásosságon.