Először az ideológiai „frontvonalakra” teszünk egy rátekintő pillantást. A legalapvetőbb ellentét a jobboldaliság és a baloldaliság ellentéte.
Ma mint általában minden
téren, itt is, jelentős káosz uralkodik, a jobboldaliság kategóriájába főleg
olyan dolgokat sorolnak be, amelyeknek semmi köze ahhoz. Például demokratikus
pártokat, nemzeti radikális mozgalmakat, a mai úgynevezett „jobboldaliak” jelentős
része semmilyen minőségi módon nem különbözik a baloldali, vagy az
ideológiamentes tömegemberektől. Az autentikus jobboldaliság képviselői
hazánkban és szerte Európában, a marginálisnál is marginálisabb szerepet
töltenek be. Ennek okai az eluralkodott ideológiai zavar, a nagy forradalmi
haladás és egyenlőség „vallás” totális győzelme, valamint az is, hogy mióta az
ellenforradalmiság hobbi lett, azóta vonzza az életidegen „impotens” figurákat,
a „marginális értelmiségi” típusát, akiknek ellenforradalmisága nagyrészt
kimerül a meddő, „kávéházi” ellenforradalmiságban, vagy a „facebook
dzsihádban”.
Az életképes
ellenforradalmiságnak, ha létrejön, élesen, határozottan meg kell húznia a
határvonalakat az autentikus és a hamis jobboldaliság, és a valódi, valamint a
hobbi ellenforradalmiság között.
A vallás
témakörére kitérve, a katolicizmus, amely a korábbi évszázadokban szinte
egységes tömbként állt szemben a felforgató eszmékkel és képviselőivel, mára
már belső „frontvonalaktól” szabdalt behódoló (a modernizmus előtt) intézménnyé
vált. Az autentikus katolicizmus képviselői, a hagyományhűek,
marginalizálódtak, tehát az a korábbi szerencsés helyzet, mikor a „frontvonal”
az egész katolikus egyház és a forradalom között volt, ma az egyházon belül
húzódik.
Áttérve az
erkölcs témájára, amíg hazánkban a normalitás védelmezői a homoszexuális
propaganda terjesztői ellen próbálják felvenni a küzdelmet, tőlünk nyugatabbra
már más emberellenes, emberalatti célokért küzdenek, követve, alkalmazva a
„Nagy Menetelés” logikáját, taktikáját.
Az alászállás nem áll meg a
homoszexuálisok jogegyenlősége után. Olyan haladó célokért való küzdelem
következik, mint a pedofilok, zoofilok, vagy a vérfertőzők jogegyenlősége.
A hazai homoszexualitást pártolók
döntő része azt mondja, hogy a homoszexuálisok jogkiterjesztésének semmi köze a
pedofilokéhoz, vagy a vérfertőzést legalizálni akarókéhoz, ezzel (látszólag)
megtagadva a „Nagy Menetelés” taktikáját, de gondoljunk bele, ha csak néhány
évtizeddel ezelőtt is valaki a homoszexuálisok gyerekhez való jogát
hangoztatta, akkor úgy néztek rá, mint ma a vérfertőzés propagandistákra, de
mégis a folyamatos „hadjárat” miatt egyre több országban válik elfogadottabbá
az az ember és gyermekellenes gyakorlat, hogy homoszexuális „házaspároknak” adnak
örökbe gyerekeket.
Most néhány gondolat erejéig
felvetünk egy átgondolandó szempontot is. Mivel az úgynevezett homoszexuális
„házasságok” a polgári házasságkötések közé sorolandók, akár úgy is
tekinthetnénk őket, amelyek még inkább rávilágítanak arra a hagyományos
katolikus álláspontra, mely szerint a polgári házasság nem házasság, erre a
mára már szinte teljes mértékben ignorált „frontvonalra”. De természetesen nem válhatunk
támogatóivá a homoszexuális kapcsolatok semmilyen formájának, sőt harcolni kell,
kellene minden formája, beleértve az élettársi kapcsolatokat is.
Nálunk a „frontvonal” még a „gay
pride” propagandisták és a normalitás védelmezői között húzódik, a társadalom
többsége (még) azt a passzív, elutasító álláspontot képviseli, ami az „engem
nem érdekel mit csinálnak, csak én ne lássam” című vélekedésben szokott
manifesztálódni, de ez a viszonyulás már az „előszobája” a gay propaganda
győzelmének.
S így a vége felé, néhány gondolat
erejéig megvizsgáljuk miért sikeres a forradalom (annak minden aspektusa) és
miért sikertelenek az azzal szembeszállni akaró erők (nevezzük őket akár
ellenforradalmároknak)
Az ellenforradalmiság reakció,
legalábbis a ma elterjedt formáinak jelentős része, tehát okozat és nem önálló,
megalapozott, határozott álláspont. Az úgynevezett ellenforradalmárok
jelentős része életidegen figura, akik felvéve az ellenforradalmár pózát, így
próbálják, saját életidegenségüket megideologizálni, viszont az általuk
képviselt ellenforradalmiság steril.
Egy sikeres, élő ellenforradalomnak,
valódi aktív ellenforradalmárokra van szüksége, akik tisztában vannak azzal,
hol húzódnak a valódi „frontvonalak”, és hol fognak a jövőben.
Guelf
