Rekonkviszta: A Negyedik Politikai Eszme

Niekisch, Hitler, Liberalizmus

Dugin az egyik fejezetben Ernst Niekisch és a nemzetiszocializmussal szembeni viszonyulását állítja példaként a ma embere, a ma, a liberalizmussal szembe szállni akaró embere számára, a mindent uraló liberalizmus vonatkozásában.

Niekisch Hitler és a nácizmus hatalomra jutását végzetszerűnek látta, mint ahogy ma sokan hasonlóan tekintenek a liberalizmus globális győzelmére, de ez nem akadályozta abban, hogy szembe szálljon vele.

Dugin ezért állítja példának. Dugin a Negyedik Politikai Eszme című könyvével harcba hív az „abszolút gonosz” a liberalizmus ellen, a továbbiakban néhány felvetést, gondolatot fűzünk láncba, alcímek segítségével a könyvről.

Miért Negyedik?

Dugin az első politikai ideológiaként a liberalizmust határozza meg, melynek alanya az egyén. A második politikai ideológia a kommunizmus, a baloldaliság formái, alanya az osztály.

A harmadik politikai ideológia kategóriájába pedig a XX. századi szélsőjobboldal irányzatait sorolja be, a nemzetiszocialimust, a fasizmust, falangizmust…stb., ezek alanyai a faj, az állam.

Dugin ezekhez viszonyítva határozza meg politikai eszméit negyedikként, melynek alanya a Dasein.

A modernitással vívott harc győztese

A „történelem vége”, Fukuyama ezzel a szintű optimizmussal konstatálta a liberalizmus totális győzelmét eszmei ellenfelei felett, hogy aztán történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt posztideológiává legyen, ahogy Dugin fogalmaz, életrenddé, valami olyanná, mintha nem is lehetne másképp.

Ma a liberalizmus totálisan uralja a világot, legyőzte a második és a harmadik politikai eszme kategóriáiba tartozó ellenfeleit a modernitásért vívott harcban. Dugin szerint azért (is), mert túl modernek voltak, például elfogadták a haladás, fejlődés ideáját, és támogatták a modernizációt, ugyanakkor arról is ír, hogy „tartalmaztak” nagyon sok antimodern elemet is, ezt pozitívumként állítja.

Harcba indulás a posztmodernért

A negyedik politikai eszme a posztmodernért és a posztmodern ellen száll harcba, „keresztes hadjáratot” hirdet a posztmodern, a posztindusztriális társadalom, és a globalizáció ellen.

Ami elmúlt, ami elvetendő, és ami használható

A liberalizmus végérvényesen győzött a modernitásért vívott harcban, tehát a negyedik politikai eszme egyik vesztes eszmének sem lehet a folyatatása, a meghosszabbítása, de vannak részeik, amiket magába olvaszthat, amiket felhasználhat. Néhány példa: a nemzet fogalma a harmadik politikai eszme ideái közül, egyfajta marxista szociológia felhasználása a kapitalizmus kritikában.

Vagy a szabadság eszméje, amely Dugin szerint a negyedik politikai eszme egyik központi fogalma. A közösség, a társadalom, a kultúra szabadsága, de az egyént „le kell taszítani” arról a „trónusról”, ahová a liberalizmus felemelte. Ugyanígy elutasítja az ateista materializmust, vagy a rasszizmust, de nem csak a „klasszikus” fajelméleteket, Dugin a rasszizmus kategóriájába sorolja a liberális Nyugat életmódjának, politikai, gazdasági berendezkedésének magasabbrendűségbe vetett hitét is, és annak terjesztését (lásd demokrácia export) is. Ma kommunistának, neonácinak lenni anakronizmus, bukott eszmék képviseletei, nem valói alternatívák, ugyanakkor a könyv függelékéhez tartozó egyik részben azt írja, hogy az antifasizmus és az antikommunizmus is a globális liberális elit érdekeit képviselik.

Konzervativizmus-baloldaliság-liberalizmus

Dugin különböző fejezetekben tekinti át ennek a három ideológiai áramlatnak a helyzetét, a kortárs verzióikra és oroszországi jelenükre is kitérve.

„A fundamentalisták”

A fundamentális konzervativizmus képviselői a tradicionalisták. Akikkel kapcsolatban rámutat arra az érdekes tényre, hogy fő „vonulata”, melyet Julius Evola, René Guénon, vagy például Fritjof Schuon jelentett a modernitás legsötétebb szakaszában, a XX. század közepén jelent meg, akkor amikor a cselekvésre (a valódi szembeszálló cselekvésre) a legkisebb volt a lehetőség.

S a szemükre veti azt, hogy nem vették észre a kommunizmus bizonyos tradicionális vonásait. Ez a gondolat a könyv egyik (s koránt sem) egyetlen része, ami jobboldali , konzervatív szempontból kritizálható (finoman fogalmazva). Az is vitatható, hogy a tradicionalistákat a konzervativizmus kategóriájába sorolja, mint ahogy az eurázsianizmust is, de mondjuk, ebben a könyvben a saját konzervativizmus kategóriáját használja, melybe besorolja még a konzervatív forradalom, a baloldali konzervativizmus, az eurázsianizmus és a neoeurázsianizmus és a status quo konzervativizmus irányzatait is.

A status Quo konzervativizmus abban különbözik a „fundamentalistáktól”, hogy nem száll szembe élesen a liberalizmussal, lényegében ugyanazt akarják, csak „nem olyan” gyorsan, ezért nevezhetjük őket, vagy ők saját magukat liberális konzervatívnak.

A hagyományos („fundamentalista”) baloldal Dugin szerint is visszaszorulóban, eltűnőben van, szociáldemokrata formái, bizonyos országokban még tartják magukat, de szép lassan behódolnak a liberalizmus és a posztmodern előtt (drogliberalizáció, homoszexuális „házasság” támogatása, stb.) A nemzeti kommunizmus esetleges térnyerését még reálisnak feltételezi, értve ezalatt a venezuelai, a bolíviai, vagy a kínai baloldali modelleket, de már nyilvánvaló, hogy a posztmodern újbaloldal a „fő csapásirány”.

Posztmodernek

Dugin szerint az újbaloldaliak így fogalmazták meg a megfelelő jövő programját: - az ész elutasítása, - elvetése annak, hogy az ember minden dolgok mércéje, - minden szexuális tabu ledöntése, - mindenfajta kábítószer legalizálása, - a spontán és szétszórt lét felé törekvés, - a strukturális társadalom és a kormányzás megszüntetése új, szabad és anarchikus közösségek érdekében.

Ez az újbaloldali program együtt fut a liberalizmus programjával. „ A liberalizmus és globalizáció szavak logikája a posztmodern feloldódás és a virtualitás szakadékába húz. Fiataljaink már ezen az úton járnak: a liberális globalizáció normarendszere tudatalatti szinten ugyan, de hatékonyan megjelent, - szokásokon, árukon, hamis szépségideálokon, technológián, médián, celebeken keresztül. Mára megszokott jelenség az identitás elvesztése, és nem egyszerűen a nemzeti és kulturális identitásé, de a szexuális és nemsokára az emberi identitásé is.

Az emberi jogok védelmezőinek eszébe sem jut az „új világrend” oltárán feláldozott egész népek tragédiája, holnap azonban üvölteni fognak a kiborgok és klónok jogainak sérelmei miatt.”

Globalizáció: Az Idő Halála

Dugin élesen szembeszáll a kulturális evolucionistákkal, a globális civilizáció felfogásukkal, a globális evolucionizmusukkal, azzal a narratívájukkal, hogy minden kultúra és/vagy civilizáció ugyanazokon a fejlődési fokozatokon megy végig, például a primitívség felől a civilizáltság felé.

Ezen narratíva képviselői szerint, tehát az, hogy az USA (és más szövetséges hatalmak) beavatkoznak mondjuk Afganisztánban, vagy a Közel-Keleten előmozdítandó a demokratizálódást (demokrácia export) az nem külső agresszió, hanem a természetes (evolúciós) folyamatok segítése.

Dugin foglalkozik Fukuyamával és Huntingtonnal is. Előbbi a híres, később kicsit módosított a „történelem véget ért”, a liberális demokrácia győzelmével narratíva leírója, Huntington ezzel szemben a „civilizációk összecsapása” narratíváé.

Dugin, szemben a kulturális evolucionistákkal, több civilizációt, több időt, több történelmet határoz meg, globális történelem nincs, csak történelmek vannak, amelyen más és más törvényeknek engedelmeskednek, azt írja, ha a globalizáció tényleg győzne, az az idő halála lenne.

A liberalizmus „végső” ideológiai győzelme, és világuralma, és az USA hegemóniája, „az érme két oldala”. A már említett konzervatív irányzatokon kívül az iszlám fundamentalizmus, a keresztény fundamentalizmusok (neoprotestáns, ortodox, keresztény) valamint az úgynevezett antiglobalizmus hívei állnak szemben ezzel a globalista világrenddel, vagy világtrenddel. Ez utóbbiak Dugin meghatározása szerint egyébként a baloldal idiotizmus vírusától szenvednek.

A jelenlegi USA dominált, egypólusú világrenddel szemben egy multipoláris világrend lehetőségét, kívánalmát vázolja fel. Ezen új pólusok Carl Schmidt „nagytereire” alapulva jöhetnének létre, etnikai kulturális, vallási „felhajtó erők” segítségével, egy ilyen már létező nagytérként az Európai Uniót írja le Dugin.

A monoton folyamat elutasítása

Dugin írja: „Módszertani alapjait tekintve a negyedik politikai eszmének a monoton folyamat határozott elutasításában kell gyökereznie.”

Ez az elutasítandó monoton folyamat, az abszolutizált fejlődés, haladás, melyet mindhárom modern politikai eszme a magáénak vallott. Mint írja a monoton folyamat problémája a géptanban jelent meg, „megregulázása” a gőzgép létrehozásának egyik kihívása volt, a természetben és egy normálisan működő társadalomban nincs jelen, tiszta ideológiai modellek.

Dugin elismeri a fejlődés tényét, de annak hangsúlyozza relatív voltát, és tagadja abszolút mivoltát, egy társadalom fejlődhet egy ideig, de egyáltalán nem egy örök egyirányú folyamatról van szó, a fejlődést bármikor követheti hanyatlás, ezért írja azt, hogy a haladás, a fejlődés, mint szükségszerű monoton folyamat, csak ez elmében létező ideológiai modell.

„ Azonban a legfontosabb, el kell utasítanunk az alapot, amelyre ez a három ideológia épül, a monoton folyamat minden formáját, az evolúciót, a növekedést, modernizációt, haladást, fejlődést, és mindent ami tudományosnak tűnt a 19. században, de hamisnak és tudománytalannak bizonyult a 20. században.”

„ A negyedik politikai eszmének lépnie kell a monoton folyamat átfogó kritikájának megalkotása felé. Egy konzervatív jövő, egy konzervatív holnap alternatív modelljét kell kidolgoznia, ami a vitalitás, a gyökerek, az állandók, és az örökkévalóság princípiumain alapul. „

Több mint politika

Dugin könyvében számtalanszor kilép, túllép a hagyományos politika, politológia szférájából, szféráján. A negyedik politikai eszmét ontológiai eszmeként határozza meg, részét alkotja az androgün mítosz, vagy a radikális alany fogalmával a szolipszizmust emeli be rendszerébe.

A könyv egyik fejezetének címe az Új Politikai Antropológia, az egyik fügeléknek pedig a Káosz Metafizikája.

A modernitást a Vallásellenesség, a Vallás nevetségessé tételének koraként írja le, a posztmodernben ennek vége, ennek jelei a „második vallásosság” keretébe tartozó áltanítások, zagyvaságok rohamos terjedése, ezek az igényt testesítik meg. Valamint a globalizáció logikájából egy globális álvallás létrehozása következik.

Ez a Változás a Valódi Vallásokhoz, tradíciókhoz, mítoszokhoz való visszatérést is segíti, lehetővé teszi.

Posztliberális groteszkek látképe”

„- a dolgok visszautasítási alapjává nem az egyén, hanem az egyén utáni válik,

- a magántulajdon bálvánnyá, transzcendenssé válik, és átalakul abból amit az ember birtokol, azzá, ami az embert birtokolja,

- az esélyegyenlőség, az esélylatolgatás egyenlőségévé válik,

- a politikai és társadalmi intézmények szerződéses jellegébe vetett hit átnő a „reális” és a „virtuális” egyenlővé tételükbe és a világ technikai modellé válik.

- minden nem-egyéni tekintély maradéktalanul megsemmisítésre kerül, és minden egyén azt gondolhat a világról, amit akar,

- a hatalommegosztás alapelve állandó elektronikus referendummá alakul át,

- a „civil társadalom” teljesen átveszi a kormány helyét,

- a „gazdaság a végzet” tézis átalakul a „számkód a végzet” tézissé, s munka, pénz, piac, termelés, fogyasztás- minden virtuálissá válik.”

Totális (f)eloldódás

„ mára megszokott jelenség az identitás elvesztése, és nem egyszerűen a nemzeti és kulturális identitásé, de a szexuális és nemsokára a nemzeti identitásé is.”

Ezen identitás vesztés, összezavarodás „állomásai” az olyan posztmodern jelenségek (azért nem ideológiák, mert az ideológia modern) mint a gender „tudományok”, a queer „identitások”, amely a valóságban az identitás (bármilyen), mint olyan tagadása, ha bármi lehetsz, akkor semmi sem vagy.

Az egész folyamat betetőzés a transz-, vagy poszthumanizmus beteljesedése lesz, mikor is az „evolúció” túllép az emberen.

Dugin ezen folyamatok ellen, a posztmodern beteljesedése, a teljes (f)eloldódás ellen hirdet keresztes háborút.

Keresztes háború a Nyugat ellen(?)

„Ez a gonosz csak gyökeres kitépésével győzhető le, és nem tartom, hogy ez a győzelem szükségképpen eltörli majd a Föld színéről azt a globális eretnekséget szülő spirituális és fizikai holdudvart, miszerint „minden dolog mértéke az ember”. Csak egy globális keresztes háború, az USA, a Nyugat, a globalizáció, és ezek politikai és ideológiai kifejeződése, a liberalizmus ellen, válhat megfelelő válasszá.”

Igen, a modernizmust a Nyugat szülte meg, adekvát álláspont, narratíva az, amely a szerves kifejlődést tételezi, mely szerint a „felvilágosodást”, és a modernizmust csak a keresztény Nyugat hívhatta létre, de az is adekvát narratíva, mely szerint, viszont a modernizmus törés, a Nyugat hagyományainak megtagadása.

A modernizmus egy olyan „betegség”, „fertőzés”, melyet a szervezet termelt ki magából, és ami végül átvette az irányítást felette, majd kitermelte saját antitézisét(?), vagy beteljesedését(?), a posztmodernt, ami beindított egy „önmegsemmisítő programot”.

Nyugatiként, magyarként, hogy viszonyulhatunk egy Nyugat ellenes „kereszteshadjárathoz”? Természetesen elutasítóként, önmagunk ellen nem indíthatunk „háborút”.

Alexander Dugin A Negyedik Politikai Eszme című könyve fontos könyv, számos gondolata bírálható, kritizálható (a róla való diskurzus még sajnos nem indult be hazánkban), de segítheti azokat, akik szembe akarnak szállni az „aláásás és „feloldódás” erőivel.

„De bárhogyan is legyen, ennek az ideológiának mindenképpen a liberalizmus végzetes szerepének felismerésével kell kezdődnie, ami akkor vette kezdetét, amikor a Nyugat Isten és a Tradíció megtagadásának útjára lépett.”

Guelf