Korszakhatáron

Korszakhatáron, átmeneti korban élünk, a modernitás véget ért? Végéhez közeledik? Terjed, uralkodóvá válik a posztmodern.

A posztmodernt tekinthetjük a modernitás kiteljesedésének, vagy antitézisének is, akár mind a kettő igaz lehet. Az biztos, hogy a posztmodern megkérdőjelezi, kihívást intéz a hagyomány maradékai és a modern identitások ellen is.

A posztmodern, konstrukcionista és dekonstrukcionista is, ez azt jelenti, hogy az ebbe a körbe tartozó eszmeáramlatok, ideológiák (az erősen vitatható, hogy létezik-e olyan, hogy posztmodern ideológia, és nem inkább egy oxymoronról beszélünk), gondolatok, lényegében mindent a társadalmi, történelmi konstrukciók kategóriáiba sorolnak be, a morált, a normarendszereket, a nemi szerepeket, és ma már a legszélsőségesebb konstrukcionisták, a queer ideológia képviselői a biológiai nemeket is.

És azért dekonstrukcionisták, mert céljuk a struktúrák (hatalmi, társadalmi) lebontása, a feloldás, a posztmodern végső lényege a semmi.

Mikor Derrida arról elmélkedik, hogy a metafizika, a transzcendens igazság lehetősége, és a logika is a Nyugat és a fehér ember mítoszai, akkor nemcsak a tradíciónak, hanem a modernnek is” hadat üzen”.

A szélsőséges posztmodern antiesszencialista, tagadja, hogy az identitásoknak valódi alapjaik lehetnének.

A posztmodern kihívás

A továbbiakban néhány hagyományos és modern identitás, társadalmi „intézmény”példáján keresztül rátekintünk a posztmodern hatásmechanizmusokra, a felhasznált példák lehetséges jövőképére.

Az egyetlen jelentős identitás melynek gyökerei a modernitás elé nyúlnak vissza, az a vallási identitás. A modern ember vallásossága, kulturális tőkéjének a része, csak egy, a kulturális identitásai közül, ami azt jelenti, hogy a vallás ma már nem hogy az állam, a társadalom életére sincs döntő hatással, befolyással, de az egyén, a hívő magánéletére sem.

Természetesen az egyéni vallásosság számtalan nagyszerű példáját nem lehet tagadni, megkérdőjelezni, de az is tény, hogy a magukat a hívők közé sorolók döntő többsége nem veszi komolyan, például az egyházak szexualitásra vonatkozó tanításait.

Alexandr Dugin A Negyedik Politikai Eszme című könyvében, úgy határozza meg, abban látja a modernitás és a posztmodern valláshoz való viszonyának különbségét, hogy míg a modernitás a nyílt vallásellenesség, a vallás nevetségessé tételének kora (volt), addig a posztmodern már nem, részei bizonyos spirituális (valójában álspirituális) törekvések tolerálása, felhasználása, ahogy írja, a globalizáció, a globális rend logikájából következik egy globális álvallás „eljövetele”, tehát szó sincs a valódi, tradicionális vallások újjászületéséről.  Csak alternatív választási lehetőségek, a második vallásosság formái mellett, és egészen addig így marad, amíg elfogadják a helyüket, vagyis lemondanak normaadó, norma meghatározó szerepükről.

A Római birodalom bukását  megelőző időkben valami hasonló jelenség volt „megfigyelhető”, meggyengült a „hivatalos” vallás, terjedtek a különböző keleti, vagy népi kultuszok, de végül jött (szintén keletről) egy új vallás, amely átvette az uralkodó szerepet, ez volt a kereszténység, amely aztán létrehozta a Nyugat civilizációját.

Tehát, ha tovább gondoljuk ezt az „analógiát”, akkor egy új civilizációteremtő vallás uralkodóvá válása előtt állunk, Ez, ha igaza van Duginnak, akkor a globális álvallás lenne, de vannak akik az iszlámban látják ezt az erőt.

De például Simon Róbert szerint is „maga az iszlamizmus is a globalizáció terméke”, vagy tovább menve az iszlám tradicionalizmus valójában „csak” neotradicionalizmus, s mint ilyen a hasonló neotradicionális mozgalmakhoz hasonlóan, maga is posztmodern jelenség.

De az is lehet, hogy nem fog kialakulni, uralkodóvá válni egy civilizációt uraló, teremtő vallás, vagy nem vallás lesz ez az erő. A posztmodern tehát a kereszténységnek az alternatív életstílus, a „széttöredezett” társadalmak egyik szubkultúráját, kategóriáját „ajánlja fel”, ha egy vallás lemond végleg normaadó, norma meghatározó funkciójáról, saját abszolút igazságába vetett hitéről, az a vallás halott.

Az egyik legfontosabb modern identitás a nemzeti azonosságtudat. Ha azt az elméletet fogadjuk el igaznak, mely szerint a nacionalizmusok teremtették meg a nemzeteket (s nem fordítva) akkor kijelenthető, hogy a nemzet (a nemzeti tudat) valósággá vált narratíva.

Kétféle nacionalizmus típus volt és van, az egyik az „állampolgárság alapú” kultúrnemzet , ennek tipikus példája Franciaország, a másik padig az etnikai alapú kultúrnemzeté, ebbe a kategóriába tartozik például a magyar nacionalizmus is.

A nemzeti önazonosságtudat továbbra is a legstabilabb identitásképző tényező nem úgy tűnik, mintha a posztmodern felül tudná írni, hatását sokkal inkább az iszlám kapcsán már szóba hozott neotradicionalizmusok kapcsán fejti ki.

Ez a posztmodern neotradicionalizmus hazánkban „fénykorát” a nemzeti radikális „hullám” csúcsán élte, az ezredforduló után ez persze nem jelenti azt, hogy a jelenben, mikor a nemzeti radikális „lufi” kipukkant (ez ma már nyilvánvaló) megszűnt volna hatást kifejteni, számos eleme átkerült a mainstream jobboldal világába, hogy csak egy példát említsünk, a Kurultájt ma már a NER „keretei” között rendezik meg.

A kurultáj tökéletes leképeződése ennek a posztmodern neotradicionalizmusnak, törzsi gyűlést „játszanak” a XXI. században. Azok a látszattradicionalista dolgok, tevékenységek, gondolatok, mint az íjászat, rovásírás, a baranta , dobolás, „szkíta-kereszténység”, és még lehetne sorolni, a nemzeti radikalizmus ellenkultúráját testesítette, testesíti meg, reakció, globalizációs válságtermék, s mint ilyen, nincs mögötte valódi szellemi alap (valódi hagyomány).

Ez a fajta neotradicionalizmus sem csupán magyar jelenség, a Nyugat több más társadalmában (orosz, balti, német…stb.) jelent meg újpogányság, newage, hagyományőrzés, zenei szubkultúra formáiban, s mindenütt a posztmodern megnyilvánulása.

Mint írtuk a modern nemzettudat valósággá vált narratíva, ezen az elven a posztmodern nemzettudat is azzá válhat, ennek egyik jele, tünete a szkíts-hun-avar „tudat” terjedése a magyar önazonosságtudat „univerzumában”.

A nemzeti önazonosságtudat (amely az alap) mellett, vagy azon belül meghatározó modern identitás a politikai hovatartozás, jobboldal-baloldal felosztás, a liberális, konzervatív, szocialista pártcsaládok, ideológiai kategóriák, a modernizmus, a modern kor „teremtményei”.

A posztmodern előtt az esetek döntő többségében egy pártot, egy mozgalmat be lehetett sorolni egyértelműen valamelyik kategóriába, persze a 20. században is voltak kivételek, „hybrid ideológiák”, amelyek esetében nem szilárdak a választóvonalak, ahol vita tárgya lehet, lehetett a besorolás.

Az olasz Öt Csillag Mozgalom viszont már „ledobja magáról” ezeket a kategóriákat, „eszmekészletének” elemei a migránsellenesség, az alapjövedelem bizonyos formái, vagy az antifasizmus is.

Néhány éve egy németországi tüntetésen a „szélsőjobboldali” Pegida szimpatizánsok izraeli zászlót is lengettek, az antifa ellentüntetők meg kórusban nácizták őket. (Természetesen ez nemcsak egyszer fordult elő, most csak a példa kedvéért hoztuk ezt a „képet”)

Az európai és az amerika újjobboldal egyik sztártrollja Milo, aki katolikus, görög, zsidó, homoszexuális, angol…, néhány példa a posztmodern hatásra.

Dugin szerint a liberalizmus globális győzelme után, posztideológiává vált, de nemcsak a liberalizmus, hanem az összes azzá lett, a posztmodern kor, a posztideológia kora.

Viszont vannak jelenségek amelyek ellentmondani látszanak a posztideológia narratívájának.

Az USA-ban, Nagy-Britanniában, és most már Németországban is teret nyer a XXI. századi „legújjabbalodal” gondolva itt például a demokraták balszárnyára, a szocializmusért (is) rajongó Millenium generációra, a brit munkáspárt aktivista hálózatára, a Momentumra, vagy éppen a most szerveződő német „Aufstehen” mozgalomra.

De a jobboldalon is van egy hasonló folyamat, 2017-ben Németországban a kormányzó CDU-CSU kormány legalizálta a homoszexuális „házasságot”, ez az egyik legdurvább jele, hogy az elmúlt évtizedekben mennyire kiüresedett a mainstream konzervativizmus, és az egyik, talán a legfőbb oka annak, hogy megnőtt az igény Európaszerte a „régivágású” kereszténydemokráciára.

Ez a XXI. századi újbaloldal a posztmodernért száll harcba, a modernért vívott háborúban, a liberalizmus totális győzelmet aratott a konzervativizmusnak is el kell hagynia a modernitás harcmezőit és totálisan átállni a posztmodernért vívott háborúra, a posztmodern ellen.

 Guelf