– Pilinszky azt írja, „Magyarországon Pécsre kell utazni, hogy
megtapasztaljuk mit jelent e szó »tér«.” Mit gondolsz – az, hogy
pécsi vagy, hogy ott nőttél fel, miben befolyásolta a térproblematika
iránti érdeklődésedet?
– Jó meglátás. Azt hiszem, a költői érzékenység ebben a kérdésben sem
hagyta cserben Pilinszky-t, mert a tér Pécsett valóban sajátos karakterrel
bír. Ezt a benyomást erősíti Mecsek déli lejtői, a város arculatát
leginkább meghatározó épületek – a Székesegyház és a Dzsámi –, de
erről győz meg a város tereinek jellegzetesen mediterrán, „piazzás”
jellege is. Lehetetlen, hogy mindez ne hasson valakire, aki ebben a
városban születik és nő fel.
– Az idei könyvhétre időzítve jelent meg Térforradalom című
könyved. Miért forradalom? Mit értesz térforradalom alatt? Adnál
nekünk egy rövid fogalommagyarázatot?
– A térforradalom fogalma azt a változást fejezi ki, amellyel a nagy
földrajzi felfedezéseket követően a politika elhagyta a szárazföldet és
tengerre szállt. Ez a változás azért nevezhető forradalminak, mert a
politikai gondolkodás gyökeres változását vonja maga után és egy
teljesen új korszakot nyit meg. A politikai gondolkodás elhagyja a
behatárolt kontinentális tereket és a végtelen felé, a világ elvont egysége
felé fordul. Ha a határokat, a szomszédságot és a lokális viszonyokat a
politika lényeges elemének tartjuk, akkor ez a térforradalom a politikai
gondolkodás csaknem teljes felszámolását jelenti.
– Miben jelent mást ez a fogalom, mint a globalizáció?
– A globalizáció szinte megtévesztő fogalom, mert nem juttatja kellően
kifejezésre a térhez fűződő viszonyunk gyökeres és forradalmi
változását. A térforradalom fogalma eredetileg Carl Schmittől származik.
Ő több írásában is utal rá, hogy nem csupán a földrajzi felfedezésekre
érti a térforradalmat – tehát a politika „tengerre szállását” –, hanem a
technológiai fejlődés nyomán is a térszemléletnek ehhez hasonló
átalakulását figyeli meg. A térforradalom fogalmát én ennek fényében
elég tágan értelmezem és az eredeti schmitti koncepciótól helyenként el
is szakadva arról írok, hogy az elmúlt évszázadok során hogyan változott
meg a térszemléletünk.
– Mircea Eliadéra hivatkozol a könyv egy pontján. Kik azok a
szerzők, akiket ajánlanál a témában, akik esetleg rád is hatással
voltak?
– Eliadét mindenképpen az elsők közt említeném, mert amit a szent tér
struktúrájáról ír, az a politikai térrel kapcsolatban is megállja a helyét:
szentségétől és politikai karakterétől is úgy lehet megfosztani a teret, ha
homogenizáljuk, tehát, ha megszüntetjük benne a különbségeket. Carl
Schmitt mellett olyan szerzők gondolataira is támaszkodtam, mint
Panajotis Kondylis, Julien Freund, Paul Virilio és Jean Baudrillard, akiket
a hidegháború utáni globalizált politika fontos értelemzőinek tartok. A
térproblematika filozófiai értelmezésében többek között Max Bense és
Peter Sloterdijk művei nyújtottak segítséget.
– Nagyon fontos gondolat, hogy nemcsak a térnek van szüksége
jelentésre, hanem a jelentésnek is térre. Ha totálissá válik a
homogén és semlegesített tér, az azt fogja jelenteni, hogy a világ
varázstalanítása után, a világ jelentéstelenítése következik el?
– A tér deszakralizálása és depolitizálása között nagy a hasonlóság,
hiszen mindkét esetben a térbeli viszonyok egyneműsítéséről van szó.
Mivel a politikai képzeletünk jó ideje a térbeli homogenizáció útját járja
ennek sok helyi sajátosság, életforma, gondolat és térben rögzült
jelentés esik áldozatul.
– Létezik olyan, hogy virtuális tér?
– Egyesek szerint a tér eleve virtuális – sokféleképpen tagolható,
megfoghatatlan és változékony. Ha viszont nem az absztrakt és üres
térről beszélünk, akkor a tér szöges ellentéte mindannak, amit
virtuálisnak szoktunk nevezni. Lehet vitatkozni a tér virtualitásán és
konstruált jellegén, egy dolog viszont biztos: a jelenlét nem virtuális.
– Használod a megőrzés terei fogalmát, mit értesz ez alatt?
– Eredetileg az egész könyvkézirat „A megőrzés terei” munkacím alatt
készült. Ez két szempontból is jól kifejezte a koncepciót: a „megőrzés” az
állandóságra, a „terek” többes száma pedig a tér pluralitására utalt.
Végül a Térforradalom cím mellett döntöttünk, mert ez drámai erővel
fejezi ki a globalizáció politikai következményeit és térbeliségét. Azt
állítom – és ez is a könyv egyik központi tézise –, hogy az emberi
létformák sokszínűsége és a kultúra folytonossága a helyekben lévő
állandóságtól függ. Emiatt fontosak a megőrzés terei.
– Hol találhatók a megőrzés terei? Vagy létre kell hozni őket?
– A tér bizonyos értelemben adott, viszont a hozzá fűződő
kapcsolatunkon és a tér jelentésén tudunk dolgozni. Az ember és a tér
kapcsolatát mindig el lehet mélyíteni. Ebben a legkülönbözőbb tényezők
játszhatnak közre, például a lokális emlékezeti kultúra, a földművelés, de
akár az is, hogy megfelelő helyszínt választunk egy beszélgetéshez. A
megőrzés terei teszik lehetővé az összetartozó emberek és szavak
tartós kapcsolatait, ennyiben tehát a politika egyik legfontosabb
előfeltételéről van szó.
– A politika mára szitokszó lett, te viszont nem állsz be a sorba.
Milyen pozitív aspektusokat látsz, most a 21. század negyedénél,
ami miatt azt gondolod, hogy a politikát meg kell menteni?
– A politikát démonizáló közbeszéd az emberi természet egyik
alapvonását keveri gyanúba, ezzel pedig minden autonómiára és közjóra
irányuló törekvést ellankaszt. Ezt a politikaellenességet a nihilizmus
egyik alakváltozatának tartom. Mondom ezt úgy, hogy a politikának a
pártpolitikánál, de még az államiságnál is tágabb jelentést tulajdonítok.
Nagyjából minden olyan összefüggést politikának tartok, amelyről van
értelme többes szám első személyben beszélni. Elismerem, hogy a
politika mai szimulációira ez nem érvényes.
– Megfogalmazod azt a kritikát a konzervativizmussal szemben,
hogy alkalmatlan volt a hagyomány tovább örökítésére. Szerinted
mi volt ennek az oka?
– Ez messzire vezető kérdés. Két fő problémát látok a
konzervativizmussal kapcsolatban, az egyik a felvilágosodásra adott
romantikus válaszokban rejlő szubjektív mozzanattal függ össze – ez a
kisebbik probléma, bár nem jelentéktelen – a másik és szerintem fő
probléma, hogy ma az angolszász liberális-konzervatív hagyomány
térhódítása és kritikátlan átvétele zajlik, miközben a saját kontinentális
hagyományainkat megtagadjuk és elfeledjük. Természetesen ez a
perverzió is mélyen összefügg a térproblematikával.
– S milyen kellene, hogy legyen a 21. századi konzervativizmus?
Hogy tudná hitelesen képviselni, és érvényre juttatni az autentikus
hagyományt? Abban a korban, ahol például a katolikus hagyomány
legnagyobb ellensége nem az ateista baloldal vagy a liberalizmus,
hanem a 20. század második felében uralkodóvá vált modern
katolicizmus?
– A könyvben a konzervatív gondolkodás térbeliségét vizsgálom, illetve a
tér megszervezését, a „politikai térérzéket” a hagyományos politika egyik
legfontosabb előfeltételeként tárgyalom. Ebből a szempontból a
térpolitikai tudatosság elmélyítését ajánlom a 21. századi konzervatívok
figyelmébe, vagyis lényegében azt, hogy ne essenek áldozatul a
globalizált, illetve progresszív világkép csábításának, hanem merjenek
közösségben, szomszédságban és pluralitásban gondolkodni. A
kérdésed viszont ennél jóval többre vonatkozik. Ha jól értem, az a
kérdés, hogy miképpen lehet hitelesen képviselni a hagyományt a 21.
században és hogyan lehet felülemelkedni a válságon?
– Igen.
– Ha azt tekintjük hitelességnek, hogy valaki konkrét élethelyzetekben, a
hétköznapok síkján képes felmutatni a szellemiség és az élet egységét,
akkor az így felfogott hitelesség a válság egyetlen igazi ellenszere. Ami
pedig az említett modern vagy inkább modernista vallásosságot illeti, az
az előbbi értelemben nem hiteles, mert megbontja a forma és a tartalom,
a szellem és az élet egységét. Tragikomikus, hogy sok keresztény éppen
akkor akar „felzárkózni” a modernséghez, amikor a modernitás kora a
végéhez ér. Óriási harsonaszóval ugranak fel egy döglött lóra.
– Az Égtől, majd a földtől való elszakadás után a poszthumanizmus
eljövetelét, és a totális virtualizációt a folyamat logikus
folytatásának tekinthetjük. Kétfajta jövőképet vázolsz fel a
könyvben, az egyik ennek a folyamatnak a kifutása, vagyis a
globalizáció győzelme, a „magányos tömegek” korának
beköszönte, a másik a neotribalizmus, ami egy erre adott reakció.
Te egy harmadikat tartanál optimálisnak. Összefoglalnád néhány
mondatban, hogy szerinted milyen kellene, hogy legyen, egy
korszerű, konzervatív jövőkép?
– A harc jelenleg valóban így fest. Egyik oldalon a térforradalom
győzteseit látjuk, tehát a haladás híveit, a globalistákat, a hatalmukat
féltő angolszász „konzervatív” és progresszív liberális elitcsoportokat és
a technokrácia előmozdítóit. A másik oldalon a térforradalom veszteseit
látjuk, akik a jelenleg egyedül életképes reakciót választják: a
hagyományos politika felbomló keretei között a törzsiséghez nyúlnak
vissza, a vérségi kötelékeket dicsőítik, kategorikusan elutasítanak
minden egyetemességet és lényegében kulturális relativizmust
hirdetnek. Ezekkel az oldalakkal szemben egy olyan politika lehetőségét
kell védelmezni, amely nem redukálódik sem a technikai racionalitásra,
sem pedig a vérségi elvre.
– Szeptemberben megjelent egy újabb könyved Metapolitika
címmel, és még több is fog a közeljövőben. Ezekben milyen
témákkal foglalkozol?
– A Metapolitikában is a politika előfeltételeivel foglalkozom. Ez a könyv
a Békés Márton által szerkesztett „Kommentár Könyvek” sorozatban
jelenik meg, amit nagy megtiszteltetésnek tartok. A felkérés arra
vonatkozott, hogy foglaljam össze a metapolitika fogalom- és
eszmetörténetét. Soha nem volt még részem ilyen izgalmas szellemi
kalandban. Emellett, Lovász Ádámmal és Horváth Márkkal közösen
írtunk egy „Nonmodern” című könyvet is, ami azt a kérdést feszegeti,
hogy miképpen tudnánk elszakadni a modernitás és a progresszió
legalapvetőbb gondolkodási sémáitól. Idén ez a három munka jelenik
meg: a Térforradalom, a Metapolitika és a Nonmodern.
– Zárásként idézném a könyvedből a számomra legfontosabb
mondatot: „A jobboldali gondolkodás a rend térbeli fogalmán áll
vagy bukik.”
Guelf
*
