Sound as a Pound

Az egyik legérdekesebb és legeredetibb politikai mozgalom, mely az utóbbi időben egyre népszerűbb Olaszországban, a CasaPound Italia (CPI). Attól függően, hogy mely aspektust emeljük ki, egyfelől a csoport tekinthető egy, a fiatalabb generációk számára „újracsomagolt” szélsőséges jobboldali mozgalomnak, másfelől azonban egyszerűen a szélsőbaloldalhoz húz „forradalmi” játékával, illetve azzal, hogy fenntartja a hagyományos baloldali értékek melletti kiállást, mint amilyen pl. a család és a közösség, illetve a nemzet védelme a féktelen globalizációs erők ellen.

Gianluca Iannone, a mozgalom karizmatikus vezetője elutasítja a meglévő politikai spektrumba való besorolást és a CPI-t az ún. Harmadik Pozíció részének látja, mely elveti a hagyományos bal-, és jobboldal koncepcióját egy természetesebb módon definiált politika kialakítása érdekében. A mozgalom által elfogadott értékek és módszerek besorolása nehéz feladat, hiszen a bal,- és jobboldalról egyaránt átvesz elemeket.
   
Ha figyelembe vesszük a mozgalom eredetét, ez a kettősség még inkább érthetővé válik. Tagjai között olyan személyeket találunk, akik korábban különféle neofasiszta és szélsőjobboldali csoportosulások tagjai voltak. A másik fontos tényező, hogy a mozgalom egy nacionalista érzelmű épületfoglalási akcióból nőtte ki magát: 2003-ban, Róma Esquilino negyedében Chinatown kormányzati tulajdonban lévő épületébe több család is beszállásolta magát, az olasz polgárokat sújtó magas lakbérek elleni tiltakozásul. Az ilyen típusú épületfoglalást természetesen a legtöbben baloldali vagy anarchista taktikának tartják, miközben a nacionalista aspektus egyértelműen a szélsőjobboldalhoz köthető.

Egy politikai mozgalomtól szintén szokatlan az a mód, ahogyan a CPI a Burmában élő karenek mellett kampányol. Néha szinte úgy tűnik, mintha a Casa Pound egy óriási, a kognitív disszonanciát célzó kísérlet mellett kötelezte volna el magát. Email-ben kerestem meg a vezetőt, Gianluca Iannoné-t abból a célból, hogy többet tudjak meg a mozgalomról. Habár ebben az időszakban, a Svájcban és Észak-Európában zajló nemzetközi konferenciák miatt éppen rendkívül elfoglalt volt, mégis időt szakított arra, hogy néhány kérdésemre válaszoljon. Mindenekelőtt arról kérdeztem, hogy ő maga milyen környezetből származik, s hogyan került közel a politikai élethez.
   
„1973 augusztusában születtem és már 14 évesen elkezdtem a politizálást a Fronte della Gioventú (Ifjúsági Front) szervezetében Róma Acca Larenzia nevű külvárosi részében” – magyarázza Gianluca Iannone. „Azóta sem szakadtam el soha ettől a világtól. 1999 óta dolgozom újságíróként, valamint TV és rádióállomásoknál. A nemzeti sajtóban számos cikket publikáltam nemzetközi konfliktusokról, illetve az irodalom, filmművészet és zene témakörében.
   
A Fronte della Gioventú a Movimento Sociale Italiano (Olasz Szocialista Mozgalom) ifjúsági tagozata. Utóbbi egy háború után keletkezett politikai párt, amely 1945 és 1995 között volt aktív. „Fasiszta-szocialista”, tehát baloldali kötődésű fasiszták alapították s Mussolini politikai örökségét vitték tovább, erős antikapitalista szemlélettel.

A párt harcolt például a földek újraelosztásáért és azért, hogy a termelési profitból a munkások is részesüljenek. Mindezek mutatják a párt Harmadik pozíció felé való elköteleződését, mely a kezdetektől fogva jellemezte. Valóban, Iannone maga is inkább fasisztának, mint jobboldalinak tartja saját pártját, a CPI-t. „A CPI-t nem lehet a szélsőjobboldalhoz kötni, ez így túlságosan korlátozó” – mondja. „Olyan politikai mozgalom ez, amely mint egy szövetség szerveződött a társadalom felemelése érdekében. De ezek a kérdések a jobboldaltól kezdve az egész politikai palettát érintik. A jobb-, és baloldaliság a politikának csupán két látásmódja: szükség van egy új szintézis megszületésére, melyet nekünk kell megteremtenünk”.
Iannone állítása szerint a mozgalomnak ma már mintegy 4000 tagja van, s erőteljes támogatottsága a diákok körében. A CPI igyekszik magát egy holisztikus politikai megközelítésként meghatározni, mely törekszik közösségek kialakítására és az emberek életét érintő kérdések felkarolására. Az olyan alapvető kérdések mellett, mint a lakhatás, a CPI patrióta/honvédő menetek szervezésével, szolidaritási kampányokkal és kulturális események szervezésével egy ’CPI-életmódot’ próbál kialakítani a hozzátartozás és elköteleződés eszményei mentén.
„A CPI minden olyan témát felkarol, mely nemzetünket érinti: a sporttól kezdve a szolidaritás kérdéséig, a kultúráig és természetesen a politikáig” – teszi hozzá Iannone. „Ami a sportot illeti, van focicsapatunk és akadémiánk is. Emellett hoki, rögbi, ejtőernyős, boksz, brazil jiu-jitsu és könnyűbúvár, valamint természetjáró, barlangász és hegymászó csapatunk is. A szolidaritáshoz kapcsolódva van egy elsősegély csoportunk. Adománygyűjtést végzünk a burmai karenek számára, de támogatjuk az árva gyermekeket, valamint az egyedülálló anyákat is. Dillo to CasaPound (Mondd el a Casa Pound-nak) nevű telefonvonalunkon non-stop állunk rendelkezésre és adunk ingyenes segítséget jogi és adózási kérdésekben. A kultúra terjesztése érdekében író-közönség találkozókat és könyvbemutatókat szervezünk; van egy művész klubunk, egy színi iskolánk és bárki ingyenesen vehet gitár, basszusgitár, vagy dob-leckéket nálunk. Turbodinamismo néven egy új művészeti trendet is kialakítottunk. Rendelkezünk kiadó vállalattal, mintegy tucat könyvesbolttal és aktív weboldallal.

A szavazatok megszerzéséhez azonban nem elég csak egy-egy politikai kérdésben fellépni és egyszer-egyszer megjelenni a kampányidőszakban. A CPI kulcs-stratégiája éppen az, hogy folyamatosan jelen legyen és egy egyedi, erőteljes imázst alakítson ki magáról a köztudatban. Ez az „utcai” profil sokszor jelenti plakátok és az utcai művészet (street art) felhasználását az általuk lényegesnek tartott gondolatok képi-vizuális kifejezésére, levédésére. A módszer emlékeztet a – jellemzően baloldalhoz köthető - agitátorok plakát-politizálására, de arra is, ahogyan az utcai bandák használják a graffitit, hogy megjelöljék a saját területüket és ezzel figyelmeztetőleg távol tartsák a többi bandát. Ez a fajta megközelítés tisztán jelzi az óriási eltérést, amely ehhez képest pl. Nagy-Britannia politikai kultúráját, életét jellemzi.

„A CPI mindig vagy egy tucatnyi projekten dolgozik és számtalan eszközzel él a konferenciáktól a tüntetések szervezéséig, az információk megosztásától a plakátok kihelyezéséig” – magyarázza Iannone – „Ami számunkra lényeges: az elleninformációk gerjesztése és a területek elfoglalása. Ahelyett hogy a választásokra fókuszálnánk, alapvetően a támogatók hálózatának kialakítására kell hangsúlyt fektetni. A választásokon gazdag pénzügyi háttérrel rendelkező pártokkal állunk versenyben s ráadásul azzal, ha csak egy, vagy két képviselőnk bejut a Parlamentbe, nem tudunk nagy változásokat elérni. Számunkra a politika egyenlő a közösséggel. Kihívás. Megerősítés. Késztetés, hogy minden nap próbáljunk meg jobb emberré válni. Ezért mondjuk: ’ha nem látunk téged, akkor nem vagy itt’. Ezért találsz meg minket az utcákon, az interneten, a könyvesboltokban, az iskolákban, az egyetemeken, a fitnesztermekben, a hegycsúcsokon és a sportban. Mindez folyamatos munkát kíván.”

Annak érdekében, hogy a mozgalom fenn tudja tartani ezt a széleskörű megközelítést, nemcsak keményen dolgozó és jól szervezett aktivistákra van szüksége, hanem sikerrel meg is kell tartania társadalmi, „utcai hitelességét” akár a szélsőséges módszerek bevetésére mindig kész ellenzékkel szemben. Felvonulások, rock koncertek, street art (utcai művészet), sportklubok, stb. Mindezeken keresztül a CPI egy erős, szilárd mozgalom képét tudta kialakítani magáról, mely minden eshetőségre felkészült. Rövidre fogva: kész harcolni, mint azt már bizonyította 2008 októberében a „Piazza Navonai összecsapások” néven elhíresült akcióval.
   
Egy, az oktatást érintő megszorítások ellen zajló masszív diáktüntetésen a CasaPound diákszervezetének, a Blocco Studentesco-nak néhány tagja összehangoltan mozogva, s a hatalmas menet élére kerülve egy zászlót bontott ki és lengetett, rajta a Harmadik Pozíció szlogenjével: „sem vörös, sem fekete, csak szabad gondolatok”. Az ezt követő elkerülhetetlen tömegverekedésben – hiszen az antifasiszta és baloldali érzelmű diákok azonnal reagáltak – a Blocco Studentesco tagjai fegyelmezett, bátor és szervezett módon védekeztek a kezük ügyébe eső botokat és zászlórudakat használva.

Annak ellenére, hogy az erőszak kissé beárnyékolta ennek a nagy tömegeket megmozgató tüntetésnek az eredeti célját, a Blocco Studentesco elérte, amit akart. Azzal, hogy a baloldali diákokat rábírták az erőszak kirobbantására s utána pedig sikerrel védték meg magukat, elérték azt, hogy a média beszámolóiban a barbár baloldaliak agressziójának többé-kevésbé ártatlan áldozataiként mutatták be őket. S ami még ennél is fontosabb: ott, ahol az „utcai hitelesség” fenntartása ilyen központi kérdés, ők bátor utcai harcosokként szimbolikus győzelmet is arattak.

Az ilyen eseményeket látva és azt a módot, ahogy az előbbieket kezelték óriási kontraszt figyelhető meg a 70’-es évek brit politikai életével szemben. Nagy-Britanniában az utcai nacionalisták különböző csoportok bevonásával tulajdonképpen csak korrupciós ügyeiket takargatták. Emellett talán a legfőbb különbség az, hogy a CPI utcai politizálását megnyerő stílus és nagy lelkesedés jellemzi, s annak a mélyreható ismerete, hogy a vizuális jelek saját társadalmukban hogyan működnek.

Megjegyzendő, hogy az olasz médiát jórészt Silvio Berlusconi és az általa birtokolt Mediaset társaság tartja kézben három nemzeti tévéadón keresztül, kb. 50%-os lefedettséget biztosítva, valamint a vezető olasz reklámügynökség, a Pubitalia révén. Ugyancsak Berlusconié a legnagyobb olasz kiadó vállalat, az Arnoldo Mondadori Editore, amely a népszerű Panorama c. magazin kiadója, míg testvére, Paolo Berlusconi a jobb-közép Il Giornale (Az Újság) c. lapot adja ki. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a média nem igazán szimpatizál bármely baloldali programmal, míg a CPI-nek sokkal szabadabb mozgásteret biztosít, mint amekkora egy hozzá hasonló mozgalomnak adatik más országokban.

A ’90-es évek közepétől, illetve a Szovjetunió felbomlásától kezdve Olaszország politikai életében számtalan jelentős fordulat következett be: eltűnt az egykor meghatározó, nagy jelentőséggel bíró Olasz Kommunista Párt, a Tangentopoli (Bribesville) korrupciós botrányok miatt pedig összeomlott a Kereszténydemokrata és az Olasz Szocialista Párt. Ezen hagyományos politikai pártok helyébe új politikai rend lépett, melyet a Berlusconi-féle Il Popolo della Libertà (A Szabadság Párt Emberei) és a Lega Nord (Északi Liga) pártja ural, s amelyek elődeiknél kétségtelenül szélsőségesebb jobboldali politikát folytatnak. Ebből kifolyólag a Piazza Navonai összecsapáshoz hasonló események, vagy a CPI által használt módszerek megítélése teljesen más, mint egy liberálisabb felfogású, vagy hagyományosan inkább baloldali politikai kultúrával rendelkező országban, mint amilyen például az Egyesült Királyság.

Egy másik, a Piazza Navona-hoz hasonló eset történt 2010-ben, az olasz csizma Calabria tartományának Rosarno nevű településén. A helyi olasz lakosság és a gyümölcsszedő munkásként foglalkoztatott afrikai bevándorlók közti etnikai ellentétek kiéleződése komoly felkelésekhez vezetett, míg végül az összes feketebőrű munkást el nem távolították a területről. 
A CPI azonnal reagált a történtekre: delegációt küldött és szolidaritást vállalt a külföldi sajtó által rasszistának bélyegzett helyi lakosokkal. Bár a jobboldal általában nem kezdeményez ehhez hasonló akciókat, itt a CPI egy valódi, Harmadik Pozíciós stílust vett fel és egy tipikusan baloldali ütőkártyát dobott be azzal, hogy állami beavatkozást és az olcsó külföldi vendégmunkát alkalmazók megbüntetését követelte.

Ehhez képest az Egyesült Királyságban a pártok, mint pl. a British National Party (Brit Nemzeti Párt) az etnikai alapú felkelések helyszíneit messze ívben elkerüli, mint a pestist, különben a média egészen biztosan rasszista felbujtónak bélyegzi , amely tönkreteszi az addig harmonikusan működő etnikai együttélést.

A CPI által használt taktikák stílust és képzelőerőt tükröznek, elkerülve az egyszerű kategorizálást, sőt, ugyanez mondható el a módszereikről, melyek távolról sem egyértelműek. Az olasz politikában a Lega Nord és az Il Popolo della Liberta pártjai boldogan adnak ki újabb és újabb támadó nyilatkozatot a bevándorlás és a multikulturalizmus ellen, míg a CPI számára nem látszik szükségesnek, hogy kizárólag csak etnikai alapú kérdésekre koncentráljon. Így tehát képes a saját elképzeléseit jobban megformálni, és inkább a szociális kérdésekre fókuszálni.
 
„A politikai életben számos törvényjavaslatunk van, mint pl. a Társadalmi kölcsön, vagy az Időt adni az anyaságra, a víz privatizációja elleni javaslatunk, vagy sok egyéb másik” –magyarázza Iannone– „ A CPI-ről sosem könnyű beszélni: mindez együttvéve a CasaPound. Minden kihívás és terv minket képvisel a jelenben és a jövőben is”. 

Az „Időt adni az anyaságra” törvénytervezet célja: több szabadidő biztosítása a dolgozó anyáknak anélkül, hogy ezt pénzügyi retorzió követné. Amennyiben megvalósulna ez a tervezet, akkor a 6 éves kor alatti gyermekeket nevelő anyák munkaideje napi 8-ról 6 órára csökkenne a munkabér változása nélkül, melynek 15%-át az állam fizetné.
   
A „Társadalmi kölcsön” elve olyan feltételeket teremtene, amelyekben az emberek kamat fizetése nélkül vehetnének házat, teljesen külön kezelve azt az egyéb ingatlan-tulajdoni kérdésektől. A javaslat szerint állami pénzek felhasználásával, regionális vállalatok feladata lenne a lakóházak és lakóparkok felépítése, amelyekhez aztán a családok az építési költséggel egyező áron juthatnak hozzá, amennyiben szükséges, kamat nélküli kölcsönt kapva. A kölcsön törlesztésekor is maximalizált lenne a kifizetendő összeg, hiszen az nem lehetne több mint a család jövedelmének 1/5-e.

Miután a javaslat a szegények és a lakhatás, mint alapvető szükséglet védelmének érdekében született, az emberek között széles körű támogatottságnak örvend. „Morális pofon”, hasonlóan azokhoz a törvényjavaslatokhoz, melyeket egykor a baloldal képviselt a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére. Ez az erőteljes morális dimenzió jelent motivációt az aktivistáknak és ad lendületet ahhoz, hogy mindent megmozdítsanak a javaslat elfogadtatásának érdekében – akár merész, határozott kampánnyal. Láthatjuk, hogy a CPI soha, soha nem táncol vissza.
A ’társadalmi kölcsönre’ drámai akciók révén próbálták meg a figyelmet felhívni: volt, hogy próbababák felakasztásával szimbolizálták az olasz családoknak a kölcsönökbe fulladó, szinte fojtogató gazdasági helyzetét, máskor a Big Brother forgatási helyszínét szállták meg hiszen, mint aztán erről humorosan nyilatkoztak is, a lakóknak biztosított ingyenes szállás sért minden olaszt, akiket ugyanakkor a való életben sújtja az ingatlanválság
A baloldal a radikális jobboldali mozgalmakat - ide sorolva a Harmadik Pozíciós erőket is - alapjában véve gyilkos, népirtó fanatikusokként próbálja kategorizálni. Ez a CPI–vel szemben nehezen tartható, a kemény utcai harcos-imázs ellenére. Köszönhető mindez részben az olasz médiakultúrának, de a CasaPound-identitásnak is mely, nevéhez hűen nem a bevándorlás ellenességet hangsúlyozza, hanem az uzsorakamatot kiáltja ki a legfőbb ellenségnek. A mozgalom elnevezése attól az amerikai költőtől, Ezra Pound-tól származik, aki maga is gyakran kelt ki az uzsorakamat ellen, és aki az olasz fasizmus szimpatizánsa volt.

Ezra Pound
„Ezra Pound költő, közgazdász és művész volt”- magyarázza Iannone arra utalva, milyen inspirációt jelent számukra Pound s egyben újra kihangsúlyozva annak a lehetőségét, miként tudja a CasaPound egyesíteni a bal- és a jobboldal üzeneteit. „Forradalmár volt, de ugyanakkor fasiszta is. Ezra Pound-nak sokat kellett szenvednie a nézetei miatt: tíz évet ült tulajdonképpen egy börtönnek nevezhető helyen csak azért, hogy ne hallathassa a hangját. Benne azt a szabad embert látjuk, akinek fizetnie kellett a nézeteiért, ő a ’demokratikus elképzelések nyertesének’ szimbóluma”.



A CPI uzsora-ellenessége rendkívül erős, s így egyesekben felmerülhet az a kérdés, hogy a hatalomra kerülésük esetén hogyan tudnának vezetni egy egész gazdasági rendszert. De valószínűleg ez a kulcsmomentum: ők is kívülállóként tekintenek magukra a politikában, s így korlátozás nélkül vethetnek fel utópikus-populista gondolatokat,úgy tekintve azokra, mint hitvallásra, anélkül, hogy a gyakorlati következményeiktől kellene aggódniuk


„Az uzsora a legrosszabb. Ez a polip feje” – mondja Iannone. „Emiatt kezdődtek el a Földközi-tenger környékén a háborúk, ennek a következménye az illegális bevándorlás és a pusztulás. Munkanélküliséghez és eladósodáshoz vezet. Fenyegeti gyermekeink jövőjét, és ők elgyengülve készek lesznek a gyilkolásra is.”
  
Az angolszász országokban egy ilyen uzsora-ellenes kijelentés mögött rögtön az antiszemitizmus „mohó zsidó”-képét vélnék felfedezni, s ezt csak erősíti az Ezra Pound-dal való azonosulás nyílt felvállalása: egy olyan emberrel, aki híres volt a világháború alatt az olasz rádióban tett antiszemita kijelentéseiről. De vajon Iannoné-t nem zavarja az, hogy egyesek a Pound-dal való azonosulás mögött rejtett antiszemitizmust láthatnak?
„Ezra Pound-ot az antiszemitizmussal társítani: ez az abszolút torzítás” – válaszolja. „És ugyanez igaz a CasaPound-ra is. Értelmetlen lenne. Az igaz, hogy ellenezzük Izrael Palesztína-ellenes politikáját, a civilek bombázását és a nemzetközi segítség elleni embargót. De ezeknek a kimondása nem jelenti azt, hogy antiszemiták vagyunk. Ez csak annyit jelent, hogy a tényeket (elemezzük).”
Az olasz politikai-gazdasági rendszerben a CasaPound megtalálta a helyét: hogyan tudja tovább táplálni és növelni a jobb-, és baloldal múltbéli ideológiai maradványait. A ’választási urnák mögé tekintve’ pedig igencsak jól el tudta magát helyezni a kulturális és társadalmi dimenziókban. Miután ilyen kifinomult és holisztikus módon közelít a politikához, kíváncsi voltam, vajon Iannone mit gondol a brit utcai politizálás legutóbbi megnyilvánulásáról, az iszlám-ellenes Angol Védelmi Ligá-ról (English Defence League).
„Szerintem az EDL a kultúrák közötti háború felé vette az útját” – feleli. „Számomra, illetve a CasaPound számára ez visszataszító. Ha a brit jobboldal csak ennyire képes, akkor inkább csak a focival foglalkozzon, mindenkinek jobb lesz”.

Colinn Liddell
Forditotta: Sz Zs
Az eredeti cikk : http://www.counter-currents.com/2015/11/sound-as-a-pound/#more-58903