Frontvonalak


Ezen írásunkban, azt fogjuk néhány témakör érintésével megvizsgálni, hogy hol húzódnak a „frontvonalak”, a bomlasztás, a felforgatás, az alászállítás, röviden a forradalom, és az ezeket elutasító, az ezekkel szembeszállni akaró ellenforradalmiság között, elsősorban hazánkra fókuszálva, de némi rátekintéssel az egész Nyugatra a jelenben. 

Először az ideológiai „frontvonalakra” teszünk egy rátekintő pillantást. A legalapvetőbb ellentét a jobboldaliság és a baloldaliság ellentéte.


Ma mint általában minden téren, itt is, jelentős káosz uralkodik, a jobboldaliság kategóriájába főleg olyan dolgokat sorolnak be, amelyeknek semmi köze ahhoz. Például demokratikus pártokat, nemzeti radikális mozgalmakat, a mai úgynevezett „jobboldaliak” jelentős része semmilyen minőségi módon nem különbözik a baloldali, vagy az ideológiamentes tömegemberektől. Az autentikus jobboldaliság képviselői hazánkban és szerte Európában, a marginálisnál is marginálisabb szerepet töltenek be. Ennek okai az eluralkodott ideológiai zavar, a nagy forradalmi haladás és egyenlőség „vallás” totális győzelme, valamint az is, hogy mióta az ellenforradalmiság hobbi lett, azóta vonzza az életidegen „impotens” figurákat, a „marginális értelmiségi” típusát, akiknek ellenforradalmisága nagyrészt kimerül a meddő, „kávéházi” ellenforradalmiságban, vagy a „facebook dzsihádban”.

Az életképes ellenforradalmiságnak, ha létrejön, élesen, határozottan meg kell húznia a határvonalakat az autentikus és a hamis jobboldaliság, és a valódi, valamint a hobbi ellenforradalmiság között.
A vallás témakörére kitérve, a katolicizmus, amely a korábbi évszázadokban szinte egységes tömbként állt szemben a felforgató eszmékkel és képviselőivel, mára már belső „frontvonalaktól” szabdalt behódoló (a modernizmus előtt) intézménnyé vált. Az autentikus katolicizmus képviselői, a hagyományhűek, marginalizálódtak, tehát az a korábbi szerencsés helyzet, mikor a „frontvonal” az egész katolikus egyház és a forradalom között volt, ma az egyházon belül húzódik.
  
Áttérve az erkölcs témájára, amíg hazánkban a normalitás védelmezői a homoszexuális propaganda terjesztői ellen próbálják felvenni a küzdelmet, tőlünk nyugatabbra már más emberellenes, emberalatti célokért küzdenek, követve, alkalmazva a „Nagy Menetelés” logikáját, taktikáját.
Az alászállás nem áll meg a homoszexuálisok jogegyenlősége után. Olyan haladó célokért való küzdelem következik, mint a pedofilok, zoofilok, vagy a vérfertőzők jogegyenlősége.
A hazai homoszexualitást pártolók döntő része azt mondja, hogy a homoszexuálisok jogkiterjesztésének semmi köze a pedofilokéhoz, vagy a vérfertőzést legalizálni akarókéhoz, ezzel (látszólag) megtagadva a „Nagy Menetelés” taktikáját, de gondoljunk bele, ha csak néhány évtizeddel ezelőtt is valaki a homoszexuálisok gyerekhez való jogát hangoztatta, akkor úgy néztek rá, mint ma a vérfertőzés propagandistákra, de mégis a folyamatos „hadjárat” miatt egyre több országban válik elfogadottabbá az az ember és gyermekellenes gyakorlat, hogy homoszexuális „házaspároknak” adnak örökbe gyerekeket.

Most néhány gondolat erejéig felvetünk egy átgondolandó szempontot is. Mivel az úgynevezett homoszexuális „házasságok” a polgári házasságkötések közé sorolandók, akár úgy is tekinthetnénk őket, amelyek még inkább rávilágítanak arra a hagyományos katolikus álláspontra, mely szerint a polgári házasság nem házasság, erre a mára már szinte teljes mértékben ignorált „frontvonalra”. De természetesen nem válhatunk támogatóivá a homoszexuális kapcsolatok semmilyen formájának, sőt harcolni kell, kellene minden formája, beleértve az élettársi kapcsolatokat is.

Nálunk a „frontvonal” még a „gay pride” propagandisták és a normalitás védelmezői között húzódik, a társadalom többsége (még) azt a passzív, elutasító álláspontot képviseli, ami az „engem nem érdekel mit csinálnak, csak én ne lássam” című vélekedésben szokott manifesztálódni, de ez a viszonyulás már az „előszobája” a gay propaganda győzelmének.

S így a vége felé, néhány gondolat erejéig megvizsgáljuk miért sikeres a forradalom (annak minden aspektusa) és miért sikertelenek az azzal szembeszállni akaró erők (nevezzük őket akár ellenforradalmároknak)

Az ellenforradalmiság reakció, legalábbis a ma elterjedt formáinak jelentős része, tehát okozat és nem önálló, megalapozott, határozott álláspont. Az úgynevezett ellenforradalmárok jelentős része életidegen figura, akik felvéve az ellenforradalmár pózát, így próbálják, saját életidegenségüket megideologizálni, viszont az általuk képviselt ellenforradalmiság steril.

Egy sikeres, élő ellenforradalomnak, valódi aktív ellenforradalmárokra van szüksége, akik tisztában vannak azzal, hol húzódnak a valódi „frontvonalak”, és hol fognak a jövőben.

Guelf