Van-e Esély? Van-e Értelme?

Kezdjük két latin-amerikai ellenforradalmár gondolataival, Nicolas Gomez Davila szerint a modernitás pusztítása megállíthatatlan a legtöbb, amit egy reakciós elérhet, amit célként maga elé kitűzhet, a méltósággal való hajótörés.

Ezzel szemben Plínio Correa de Oliveira a Forradalom és Ellenforradalom című művében azt írja, hogy lehetséges a restauráció, úgy, hogy végigmegyünk lépésről-lépésre azon az „úton” amit a forradalom is „megtett”, csak természetesen az „ellenkező irányba”.
 

Ez a restauráció utáni kultúra szilárdabb, erősebb, fénytelibb lenne, még a magasrendű középkori kultúránál is.

Mivel állunk szemben? Aki ellenforradalmárnak tartja magát, vagy lényegében besorolható az ellenforradalmár kategóriába, annak a számára nyilvánvaló, hogy kultúránk, civilizációnk hanyatlik, a forradalom legújabb formái, már a nemiséget, az individuumot támadják, kérdőjelezik meg. Spengler szerint a Nyugat hanyatlása törvényszerű, civilizációs élettörvény. Miután a Nyugat minden (vallási, filozófiai, művészeti…stb.) potenciáját „elhasználta”, „elmondott mindent, amit elmondani hivatott volt”, átlépett az általa civilizációsnak nevezett fázisba és elérkezett a Nyugat Alkonya.

A hanyatlással és a forradalommal való szembeszállás esélyeinek, lehetőségeinek számbavételekor azt látnunk kell, hogy a forradalmi folyamatot mozgató, „irányító”, személyekkel, szervezetekkel, és még a háttérerőkkel is lehetséges, még jelenkorunkban is lehetséges az aktív szembeszállás, de ha Spenglernek és a hozzá hasonló gondolkodóknak igaza van, és a hanyatlás törvény, akkor az ellenforradalmiság anakronizmus. Plínio Correa de Oliveira nyomán két ellenforradalmár típust határozhatunk meg, a tényleges és a potenciális ellenforralmárt.

Jelenkorunkat, a jobboldali szubkultúrát megvizsgálva, azt láthatjuk, hogy a potenciális ellenforradalmár típus relatíve nagy számban van jelen (sokszor anélkül, hogy megjelenne az ellenforradalmiság fogalma az ideológiai öndefiníció során), míg a tényleges annál kevésbé. Tehát a jelen helyzetet felvázolva, a tényleges ellenforradalmárok száma kevés, helyzetük marginális, a potenciális ellenforradalmároké nagyobb, ezek közé sorolható a szélsőjobboldali és a nemzeti radikális szubkultúra számos képviselője. Ha az ellenforradalom sikeres akar lenni, akkor a lehető legtöbb potenciális kategóriába tartozót kell a ténylegesbe „bevonzania”. Ehhez azonban ki kell küszöbölni azokat a hibákat, tényezőket, amelyek ennek főbb akadályait képezik.

Ilyen például az mikor az ellenforradalmiság egyes képviselői „bentragadnak” egy ideológiai „elefáncsonttoronyban”, gondolva itt a cselekvés elhanyagolására, az intellektuális „túltengésre”, a „kávéházi ellenforradalmiságra”. A sikeres ellenforradalomnak cselekvő aktivitásra van szüksége, ami persze nem jelenti, hogy az ideológia ne lenne nagyon fontos, mert a „helyes cselekvés feltétele a helyes doktrína.” (Evola)

Az ellenforradalmiság nem összpontosulhat egy témára, területre, mint a monarchizmus, persze a monarchizmus fontos eszmélye, ideája az ellenforradalomnak, de nem szabad más témákat elhanyagolni, figyelmen kívül hagyni, mint mondjuk a fenyegető demográfiai katasztrófa.

A nemzeti radikális és a szélsőjobboldali szubkultúra jelentős számú tagját soroljuk a potenciális ellenforradalmárok közé. A XX. századi szélsőjobboldali mozgalmakat jobboldali, de a baloldali behatásoktól jelentős mértékben fertőzött mozgalmakként határozzuk meg, s ez a fertőzés jelenkori követőikre is (talán még fokozottabban) igaz. Ahhoz, hogy potenciális ellenforradalmárból tényleges ellenforradalmárokká válhassanak „ideológiai öntisztulásra” van szükség, s ehhez kellene az ellen forradalmároknak minden segítséget megadniuk. A jelenkori antimodern ideológiai életmódközösségek azért nem működnek, vagy nem megfelelő „hatásfokkal”, mert döntő részben modern emberek alkotják őket, ez igaz a politikai mozgalmakra, a hagyományőrző egyesületekre, de éppúgy a városból kivonuló „életmód ellenforradalmárokra” is. Egy valódi, hiteles ellenforradalmár közösséget, szervezetet, onnan lehet (lehetne) felismerni, hogy szimpatizánsainak segít (segítene) egy antimodernista, „tudati átállás” végrehajtásában. Ez az első (talán a legfontosabb) lépés a tényleges ellenforralmárrá válás útján.

S visszatérve eredeti kérdésünkhöz, hogy van-e értelme az ellenforradalmi? Erre mindenki adhat egy választ, a miénk az igen. De csak a minden értelemben komoly küzdelemnek, és a válaszunk akkor is igen, ha a legtöbb,amit célként kitűzhetünk, a „méltósággal való hajótörés”.