A nemzeti radikális szubkultúrán belül
egyre jobban terjed az iszlámbarátság téveszméje, annak különböző
aspektusai, mint például az újturanizmusra alapozott törökbarátság, a
palesztin-zsidó konfliktusban a palesztinokkal való szimpátia, valamint
vannak olyan korifeusok, akik az iszlámban vélik felfedezni a tradíció
utolsó bástyáját.
Ennek
már voltak előzményei, például a kilencvenes évek délszláv háború során
megnyilatkozott bosnyákszimpátia, majd később a koszovói konfliktus
kapcsán megjelent albánokkal való szolidaritás.
Ezek
még a „passzív” iszlámbarátság megnyilvánulásai voltak, mert
motivációjuk a szerbellenesség volt, s nem az „iszlám értékeinek
felismerése”.
Ezek a
konfliktusok is besorolhatók azok közé, amelyek előrevetítik a
Huntington által „megjósolt” civilizációk közötti összecsapásokat, mert
ezek a konfliktusok nem csupán etnikai, hanem kulturális, civilizációs
alapú szembenállások is voltak. Egyik oldalon az európai, ortodox
szerbséggel, a másikon az iszlamizált (igaz csak mérsékelten
iszlamizált) bosnyákokkal és albánokkal. Sajnos
jellemző az úgynevezett nemzeti oldal gondolkodóinak nem megfelelő
„orientáltságára”, hogy ezekben a kulturális konfliktusokban
szerbellenességüktől vezérelve Európa ellenségei „mellé álltak”, voltak
olyanok, akik örömüket fejezték ki Koszovó elszakításakor, ezzel is
szűklátókörűségüket bizonyítva, mert ha végiggondoljuk ezzel az
állásfoglalással igazolták („legitimálták”) a trianoni, etnikai alapú
szétszakításunkat. Egyébként
a bosnyák állam és a független Koszovó sem jöhetett volna létre a NATO, az ENSZ
és az USA segítsége nélkül, mint ahogy Törökország EU-tagságának
legfőbb szorgalmazója is ezen tényezők.. Ez a nem megfelelő
„orientáltság” a múltra is érvényes, például vannak olyan nemzeti
korifeusok, akik idealizálják a török hódoltság korát, pozitívabbnak
állítják be a Habsburg uralom alatt állt Magyar Királyság helyzetéhez
képest. Az
Oszmán Török birodalom egy idegen hódító hatalom volt, ellene
folytatott háborúink, harcaink az immár ezredéves keresztény-iszlám
civilizációs összecsapás egy fejezete volt, melyben egyébként az azóta
ellenséggé tett kárpát-medencei népek együtt védelmezték kulturális,
civilizációs örökségüket.
A keresztény és az iszlám civilizáció összecsapásának újabb fejezete jelenkorunkban zajlik, a háttérhatalom által támogatott, Európába irányuló tömeges bevándorlás Európa „elnyelésével”, meghódításával fenyeget. Keresztény civilizációt írunk, de Európa és a nyugat többi része (USA, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália) már csak posztkeresztény társadalmak, amelyeket a „felvilágosodás”, a modernizmus, a liberalizmus „megfosztott” hagyományától, vallásától, szellemi, erkölcsi, fizikai életerejétől, majd „felépült” egy hanyatló, öngyilkos civilizáció, amelyben fokozatosan nyer teret a deviancia és az emberalattiság. Például a homoszexualitás egyre elfogadottabbá válása, mellyel szemben Kelet-Európa immunisabb, de ahol a propaganda erősödik, a gender mozgalom, amely néhány országban már az oktatási rendszerbe is „betette a lábát”, s amely ideológia egy újabb támadás a teremtett rend ellen, mivel tagadja a nemiség „objektív” (teremtett) létét, társadalmi „találmánynak” tartja, amelyet a társadalom kényszerít rá tagjaira a szocializáció során. A gender mozgalom a több évszázados „materialista hadjárat” része, amelynek „hadosztályai” a szociológia, az evolúcióelmélet, a kulturális antropológia, a pszichológia, s amelynek célja, Európa szellemi hagyományának „aláásása” és elpusztítása. Az emberalattiság térnyerése megnyilvánul a vérfertőzés legalizálásáért folytatott küzdelemben is, amely a homoszexualitás elfogadtatása után a hadjárat újabb szakasza, s amely küzdelem már elérte az európai emberjogi bíróságokat is. Európa erkölcsileg lehanyatlott. A család intézménye devalválódott, a polgári házasság, a nukleáris családmodell, az élettársi kapcsolatok elterjedésével, a válás engedélyezésével. Legalizálták a pornográfiát, annak is egyre emberalattibb formáit. Vannak olyan pornófilmek, amelyek nemi erőszakot, vérfertőzést, vagy állatokkal való közösülést mutatnak be.
Európát a modernizmus a tartós anómia állapotába „taszította”. A keresztény egyházak feladták érték és norma-meghatározó szerepüket, és „visszahúzódtak” a civil szférában számukra kijelölt pozícióba.
Az egyházak sűrűn vállnak a politikai liberalizmus szövetségeseivé, például mikor támogatják a bevándorlást. A fokozatosan liberalizálódó, modernizálódó egyházak fokozatosan veszítik el „szakrális vonzerejüket”, melynek jele például az iszlám térnyerése (egyre nagyobb számú áttérés) a fehér európaiak között is. Az anómia egyik tünete az élet tiszteletének, s az élet szentségébe vetett hitnek a megszűnése, az abortusz törvények liberalizálása és társadalmi szinteken való elfogadottá válása miatt az európai civilizáció öngyilkos, önmagát fizikailag is felszámoló, kiírtó civilizációvá lett.
Ezzel a dekadens, pusztuló, posztkeresztény Európával áll szemben a hódító iszlám kultúra. Természetesen az iszlám Marokkótól Indonéziáig terjedő világa nem tekinthető homogén kultúrának, az iszlámnak sok „arca” van, a rigorózus vahabita iszlámtól, a tálib szalafista iszlámon át az iszlám radikalizmusig, de ezeken kívül vannak még népi, iszlám életmód mozgalmak, és vannak teljesen elvilágiasodott társadalmak is. Az iszlám világban is terjed a modernizmus, de az iszlám kultúra (még) erőteljes és hatékony önvédelmi reakciókkal „felel” erre a kihívásra. Ezek körébe tartozik például az iszlám radikalizmus vagy más néven az iszlamizmus.
A tájékozatlanabb nyugatiak a tálibokkal és az Al Kaidával a „középkori” állapotokkal és gondolkodással, a szakáll levágásának tilalmával és a nikábbal azonosítják az iszlamizmust, különösen a 2001. szeptember 11-i önmerénylet után. Ezzel szemben az iszlám radikalizmus nem azonos a rigorózus ókonzervatív iszlámmal (a tálib, szalafista iszlámmal). Az iszlám radikalizmus egy modern (korszerű) ugyanakkor antimodernista ideológia, a Muzulmán Testvériség nevű szervezet korifeusai azt a célkitűzést határozták meg, hogy a nyugati modernizmust felváltsák egyfajta „iszlám modernizmussal”. A szervezet alapítója Banna, a demokráciát tartotta az iszlám „számára” leginkább megfelelő társadalmi berendezkedésnek.
A Muzulmán Testvériség korifeusai közé tartozott Kutb is, aki az iszlamizmus egyik legfontosabb gondolkodója. Kutb a jelenkort „azonosította” a Mohamed előtti arab pogány korral, s azt hirdette, hogy visszatérve a gyökerekhez (Mohamed és kortárs követői példájához) a jelenkori pogányság legyőzése után, annak „romjain” újra kell építeni az „iszlám világát”. Az iszlamizmus másik meghatározó gondolkodója a pakisztáni Maidudi fogalmazta meg a kulturális elszakadás doktrínáját.
Az iszlamista stratégia a kulturális élet és a morális rend feletti szupremácia megszerzésére törekedett, és törekszik, egyetemi diákszervezeteken, általuk uralt önkormányzatokon, iszlám „életmódtáborokon” keresztül. Például a hetvenes évek Egyiptomjában sikerült elérniük az iszlamista diákszervezeteknek az egyetemi előadótermekben érvényesített nemi elkülönítés bevezetését, pénzt adtak az iszlám előírásainak megfelelő ruházat megvásárlására szegény diáklányoknak, vagy megszervezték a nők (külön) autóbuszos szállítását az egyetemre.
Az iszlám radikalizmus időnként szembekerült az ókonzervatív iszlámmal, mint például a Vahabita Szaud-Arábiában, de szemben áll az arab nacionalizmussal és szocializmussal, illetve a katonai diktatúrával is, ugyanakkor az is igaz, hogy például a Maidudi által alapított iszlamista párt támogatta a nyolcvanas évek (hetvenes évek végén hatalomra jutott) pakisztáni katonai diktatúráját, „cserébe” a Saria bevezetéséért. Az iszlám identitás-meghatározó szerepe egyre erősödik az arab nacionalizmus „leáldozásával”, a közelmúltbeli „arab tavasz” felkelései az ezen nacionalizmust reprezentáló vezetők ellen irányultak. Az Európában élő bevándorlók között is egyre erősebb az iszlám identitás, sorra épülnek az imaházak, és már vannak olyan törekvések, amelyek szeretnék elérni a Saria bevezetését Angliában is.
A palesztin-zsidó konfliktus is „eltolódott” a nacionalista perspektívából az iszlamistába, ezt testesíti meg a PFSZ, a FATAH, valamint a HAMASZ ideológiai „különbsége” is. A nemzeti oldalon általános a palesztin-szimpátia, amely a jogtalan zsidó területfoglalásokon, az állami terrorizmuson, a zsidó emberi jogtiprásokon alapul. Sokan fogalmaznak meg olyan véleményeket, amelyekben Izrael pusztulását kívánatosnak tartják.
A nemzeti oldalon belül is megjelentek a „keleti nyitás” hívei, az újturanisták, a „turáni unió” támogatói, ezek közé tartoznak a Törökországgal gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatokat szorgalmazók is. Ezek többek között azért „problémásak”, mert az újturanisták által favorizált kulturális kapcsolatok a honfoglalással megszűntek, a középkorra a magyarság és a törökség egymással szembenálló kultúrkörök részeivé lettek. Törökországban újra megjelent a birodalmi eszme, igaz még csak marginálisan. Ez a birodalmi eszme az Oszmán Birodalom újjászületése utáni vágyban testesül meg. Ennek határai egybeesnének az Oszmán Birodalom egykor volt határaival, tehát a mai Magyarország is a része lenne. Ma ez még tehát „marginális ideológia”, de a muzulmán kultúrkörhöz tartozó Albánia, Koszovó, Bosznia-Hercegovina bármikor a „hívévé” válhatna egy, a török politikában esetlegesen uralkodóvá váló imperialista irányzatnak. Koszovó után, a civilizációs összecsapás újabb színterei Macedónia, ahol jelentős létszámú albán népesség él, valamint Bulgária, ahol pedig török. Ha a nemzeti radikálisok ezekben a konfliktusokban (ismét) a rossz oldalra állnak, akkor az újturanistákkal együtt csak a „hasznos idióták” szerepe vár rájuk.
Törökországban, amely Atatürk uralma óta világi állam, a hetvenes években jelent meg az iszlamizmus. Azóta többször kerültek hatalomra (jelenleg is hatalmon vannak), de többször tiltották be pártjukat (amely aztán új néven „reinkarnálódott”) többször tartóztatták le vezetőiket (például Erbakánt). Törökországban a hadsereg óvja az állam világi jellegét, akár a puccsot is „alkalmazva”. Többek között erre is visszavezethető a török iszlamizmus „kétszínűsége”, amely úgy nyilvánul meg, hogy miközben támogatja az iszlamizációt (például a németországi többmilliós törökség körében) ugyanakkor Izrael és az USA szövetségese.
Míg hazánkban az erősödő iszlámbarátság jellemzi a nemzeti radikális szubkultúrát, addig Nyugat-Európa hasonló pártjait, mozgalmait az erősödő iszlámellenesség.
Ennek okai az egyre fokozódó bevándorló-probléma, valamint az elmúlt években bekövetkezett „cionista fordulat”. Cionista fordulat alatt azt értjük, hogy azok a politikusok, akik korábban „megengedtek maguknak” néhány antiszemita gondolatot, szólamot, ma Izraelbe járnak hűségesküt tenni a cionizmus mellett, előadásokon, konferenciákon fejtegetik, hogy a zsidóság mennyire szerves része az európai kultúrközösségnek, illetve felháborodással vegyes sajnálatukat fejezik ki amiatt, hogy őket kihagyják a „holocaust-turizmusból”. Ezen nemzeti radikális pártok és mozgalmak „zárnak” a „neonáci” fiatalok felé, elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól, és a cionizmusnak behódolni nem hajlandó nemzeti radikálisoktól is. A cionista fordulat „sújtja” az osztrák FPÖ-t. A regionalista Északi Ligát, a posztfasiszta Finit, a Flamand Érdeket a francia Nemzeti Frontot, a Brit Nemzeti Pártot, a svéd nemzeti radikálisokat, de Németországban is megjelentek a „nemzeti cionisták”.
Vona Gábor könyvében az iszlámot, mint Tradíció utolsó bástyáját határozza meg. Ez annyiban igaz, hogy a nagy kultúrkörök közül a muszlim áll legeredményesebben (egyelőre) szemben a modernista pusztítással, az iszlám radikalizmus, fundamentalizmus egy önvédelmi reakció. De az iszlám világban is terjed a „modernista járvány”, az individualizmus, a demokrácia utáni vágy, a nyugati tömegkultúra…stb. vannak teoretikusok, akik szerint a nyugat pusztulásával az iszlám megmenekül a modernizmustól, de ez az elmélet azért hibás, mert a modernizmust az európai kultúra részének, szellemi termékének tekinti, holott a modernizmus Európa megtagadása, kultúránk, hagyományunk antitézise. Tehát a nyugat halála nem fogja az iszlám megmenekülését jelenteni a „modernista járványtól”, mert a modernizmus egy globális, nem kultúrafüggő „betegség”.
Mikor Komeini ajatollah 1989-ben fatvát adott ki a Sátáni versek szerzője ellen, annak érvénye kiterjedt Európára is, vagyis Komeini az iszlám világ részének tekintette már Európát, ugyanis egy fatva csak azon belül érvényes. Ez a reakció és a hozzá hasonlók, mint például a Mohamed karikatúrákra adottak jelzik, hogy az iszlám még képes szembeszállni a modernista „mérgezéssel”, szemben a posztkeresztény Európával, ahol megengedett a vallásgyalázás, művészetnek, véleménynyilvánításnak álcázva. A modernizmus „átjárja” az élet minden szféráját, semmit sem hagy „érintetlenül”, megsemmisítette Európa szellemi nagyságát, „elszívja” életerejét, és a totális megsemmisülés felé „taszítja”.
Tehát a hanyatló, dekadens, posztkeresztény Európa áll szemben a (még) védekezésre képes (a modernizmus ellen) iszlámmal. A nagy civilizációs összecsapás lehet, hogy el is marad, helyette a lassú önfeladást és behódolást „választják” Európa népei.
Spengler szerint a nyugat alkonya természetes folyamat, mert már betöltötte kulturális, történelmi „küldetését”, míg Varange szerint az újjászületés lehetséges, amennyiben Európa „visszatalál” szellemi, lelki gyökereihez.
Néhány évtizeden belül eldől, hogy vissza tudunk-e kapaszkodni a szakadék mélyéről, vagy örökre eltűnünk „benne”.
Guelf
A keresztény és az iszlám civilizáció összecsapásának újabb fejezete jelenkorunkban zajlik, a háttérhatalom által támogatott, Európába irányuló tömeges bevándorlás Európa „elnyelésével”, meghódításával fenyeget. Keresztény civilizációt írunk, de Európa és a nyugat többi része (USA, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália) már csak posztkeresztény társadalmak, amelyeket a „felvilágosodás”, a modernizmus, a liberalizmus „megfosztott” hagyományától, vallásától, szellemi, erkölcsi, fizikai életerejétől, majd „felépült” egy hanyatló, öngyilkos civilizáció, amelyben fokozatosan nyer teret a deviancia és az emberalattiság. Például a homoszexualitás egyre elfogadottabbá válása, mellyel szemben Kelet-Európa immunisabb, de ahol a propaganda erősödik, a gender mozgalom, amely néhány országban már az oktatási rendszerbe is „betette a lábát”, s amely ideológia egy újabb támadás a teremtett rend ellen, mivel tagadja a nemiség „objektív” (teremtett) létét, társadalmi „találmánynak” tartja, amelyet a társadalom kényszerít rá tagjaira a szocializáció során. A gender mozgalom a több évszázados „materialista hadjárat” része, amelynek „hadosztályai” a szociológia, az evolúcióelmélet, a kulturális antropológia, a pszichológia, s amelynek célja, Európa szellemi hagyományának „aláásása” és elpusztítása. Az emberalattiság térnyerése megnyilvánul a vérfertőzés legalizálásáért folytatott küzdelemben is, amely a homoszexualitás elfogadtatása után a hadjárat újabb szakasza, s amely küzdelem már elérte az európai emberjogi bíróságokat is. Európa erkölcsileg lehanyatlott. A család intézménye devalválódott, a polgári házasság, a nukleáris családmodell, az élettársi kapcsolatok elterjedésével, a válás engedélyezésével. Legalizálták a pornográfiát, annak is egyre emberalattibb formáit. Vannak olyan pornófilmek, amelyek nemi erőszakot, vérfertőzést, vagy állatokkal való közösülést mutatnak be.
Európát a modernizmus a tartós anómia állapotába „taszította”. A keresztény egyházak feladták érték és norma-meghatározó szerepüket, és „visszahúzódtak” a civil szférában számukra kijelölt pozícióba.
Az egyházak sűrűn vállnak a politikai liberalizmus szövetségeseivé, például mikor támogatják a bevándorlást. A fokozatosan liberalizálódó, modernizálódó egyházak fokozatosan veszítik el „szakrális vonzerejüket”, melynek jele például az iszlám térnyerése (egyre nagyobb számú áttérés) a fehér európaiak között is. Az anómia egyik tünete az élet tiszteletének, s az élet szentségébe vetett hitnek a megszűnése, az abortusz törvények liberalizálása és társadalmi szinteken való elfogadottá válása miatt az európai civilizáció öngyilkos, önmagát fizikailag is felszámoló, kiírtó civilizációvá lett.
Ezzel a dekadens, pusztuló, posztkeresztény Európával áll szemben a hódító iszlám kultúra. Természetesen az iszlám Marokkótól Indonéziáig terjedő világa nem tekinthető homogén kultúrának, az iszlámnak sok „arca” van, a rigorózus vahabita iszlámtól, a tálib szalafista iszlámon át az iszlám radikalizmusig, de ezeken kívül vannak még népi, iszlám életmód mozgalmak, és vannak teljesen elvilágiasodott társadalmak is. Az iszlám világban is terjed a modernizmus, de az iszlám kultúra (még) erőteljes és hatékony önvédelmi reakciókkal „felel” erre a kihívásra. Ezek körébe tartozik például az iszlám radikalizmus vagy más néven az iszlamizmus.
A tájékozatlanabb nyugatiak a tálibokkal és az Al Kaidával a „középkori” állapotokkal és gondolkodással, a szakáll levágásának tilalmával és a nikábbal azonosítják az iszlamizmust, különösen a 2001. szeptember 11-i önmerénylet után. Ezzel szemben az iszlám radikalizmus nem azonos a rigorózus ókonzervatív iszlámmal (a tálib, szalafista iszlámmal). Az iszlám radikalizmus egy modern (korszerű) ugyanakkor antimodernista ideológia, a Muzulmán Testvériség nevű szervezet korifeusai azt a célkitűzést határozták meg, hogy a nyugati modernizmust felváltsák egyfajta „iszlám modernizmussal”. A szervezet alapítója Banna, a demokráciát tartotta az iszlám „számára” leginkább megfelelő társadalmi berendezkedésnek.
A Muzulmán Testvériség korifeusai közé tartozott Kutb is, aki az iszlamizmus egyik legfontosabb gondolkodója. Kutb a jelenkort „azonosította” a Mohamed előtti arab pogány korral, s azt hirdette, hogy visszatérve a gyökerekhez (Mohamed és kortárs követői példájához) a jelenkori pogányság legyőzése után, annak „romjain” újra kell építeni az „iszlám világát”. Az iszlamizmus másik meghatározó gondolkodója a pakisztáni Maidudi fogalmazta meg a kulturális elszakadás doktrínáját.
Az iszlamista stratégia a kulturális élet és a morális rend feletti szupremácia megszerzésére törekedett, és törekszik, egyetemi diákszervezeteken, általuk uralt önkormányzatokon, iszlám „életmódtáborokon” keresztül. Például a hetvenes évek Egyiptomjában sikerült elérniük az iszlamista diákszervezeteknek az egyetemi előadótermekben érvényesített nemi elkülönítés bevezetését, pénzt adtak az iszlám előírásainak megfelelő ruházat megvásárlására szegény diáklányoknak, vagy megszervezték a nők (külön) autóbuszos szállítását az egyetemre.
Az iszlám radikalizmus időnként szembekerült az ókonzervatív iszlámmal, mint például a Vahabita Szaud-Arábiában, de szemben áll az arab nacionalizmussal és szocializmussal, illetve a katonai diktatúrával is, ugyanakkor az is igaz, hogy például a Maidudi által alapított iszlamista párt támogatta a nyolcvanas évek (hetvenes évek végén hatalomra jutott) pakisztáni katonai diktatúráját, „cserébe” a Saria bevezetéséért. Az iszlám identitás-meghatározó szerepe egyre erősödik az arab nacionalizmus „leáldozásával”, a közelmúltbeli „arab tavasz” felkelései az ezen nacionalizmust reprezentáló vezetők ellen irányultak. Az Európában élő bevándorlók között is egyre erősebb az iszlám identitás, sorra épülnek az imaházak, és már vannak olyan törekvések, amelyek szeretnék elérni a Saria bevezetését Angliában is.
A palesztin-zsidó konfliktus is „eltolódott” a nacionalista perspektívából az iszlamistába, ezt testesíti meg a PFSZ, a FATAH, valamint a HAMASZ ideológiai „különbsége” is. A nemzeti oldalon általános a palesztin-szimpátia, amely a jogtalan zsidó területfoglalásokon, az állami terrorizmuson, a zsidó emberi jogtiprásokon alapul. Sokan fogalmaznak meg olyan véleményeket, amelyekben Izrael pusztulását kívánatosnak tartják.
A nemzeti oldalon belül is megjelentek a „keleti nyitás” hívei, az újturanisták, a „turáni unió” támogatói, ezek közé tartoznak a Törökországgal gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatokat szorgalmazók is. Ezek többek között azért „problémásak”, mert az újturanisták által favorizált kulturális kapcsolatok a honfoglalással megszűntek, a középkorra a magyarság és a törökség egymással szembenálló kultúrkörök részeivé lettek. Törökországban újra megjelent a birodalmi eszme, igaz még csak marginálisan. Ez a birodalmi eszme az Oszmán Birodalom újjászületése utáni vágyban testesül meg. Ennek határai egybeesnének az Oszmán Birodalom egykor volt határaival, tehát a mai Magyarország is a része lenne. Ma ez még tehát „marginális ideológia”, de a muzulmán kultúrkörhöz tartozó Albánia, Koszovó, Bosznia-Hercegovina bármikor a „hívévé” válhatna egy, a török politikában esetlegesen uralkodóvá váló imperialista irányzatnak. Koszovó után, a civilizációs összecsapás újabb színterei Macedónia, ahol jelentős létszámú albán népesség él, valamint Bulgária, ahol pedig török. Ha a nemzeti radikálisok ezekben a konfliktusokban (ismét) a rossz oldalra állnak, akkor az újturanistákkal együtt csak a „hasznos idióták” szerepe vár rájuk.
Törökországban, amely Atatürk uralma óta világi állam, a hetvenes években jelent meg az iszlamizmus. Azóta többször kerültek hatalomra (jelenleg is hatalmon vannak), de többször tiltották be pártjukat (amely aztán új néven „reinkarnálódott”) többször tartóztatták le vezetőiket (például Erbakánt). Törökországban a hadsereg óvja az állam világi jellegét, akár a puccsot is „alkalmazva”. Többek között erre is visszavezethető a török iszlamizmus „kétszínűsége”, amely úgy nyilvánul meg, hogy miközben támogatja az iszlamizációt (például a németországi többmilliós törökség körében) ugyanakkor Izrael és az USA szövetségese.
Míg hazánkban az erősödő iszlámbarátság jellemzi a nemzeti radikális szubkultúrát, addig Nyugat-Európa hasonló pártjait, mozgalmait az erősödő iszlámellenesség.
Ennek okai az egyre fokozódó bevándorló-probléma, valamint az elmúlt években bekövetkezett „cionista fordulat”. Cionista fordulat alatt azt értjük, hogy azok a politikusok, akik korábban „megengedtek maguknak” néhány antiszemita gondolatot, szólamot, ma Izraelbe járnak hűségesküt tenni a cionizmus mellett, előadásokon, konferenciákon fejtegetik, hogy a zsidóság mennyire szerves része az európai kultúrközösségnek, illetve felháborodással vegyes sajnálatukat fejezik ki amiatt, hogy őket kihagyják a „holocaust-turizmusból”. Ezen nemzeti radikális pártok és mozgalmak „zárnak” a „neonáci” fiatalok felé, elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól, és a cionizmusnak behódolni nem hajlandó nemzeti radikálisoktól is. A cionista fordulat „sújtja” az osztrák FPÖ-t. A regionalista Északi Ligát, a posztfasiszta Finit, a Flamand Érdeket a francia Nemzeti Frontot, a Brit Nemzeti Pártot, a svéd nemzeti radikálisokat, de Németországban is megjelentek a „nemzeti cionisták”.
Vona Gábor könyvében az iszlámot, mint Tradíció utolsó bástyáját határozza meg. Ez annyiban igaz, hogy a nagy kultúrkörök közül a muszlim áll legeredményesebben (egyelőre) szemben a modernista pusztítással, az iszlám radikalizmus, fundamentalizmus egy önvédelmi reakció. De az iszlám világban is terjed a „modernista járvány”, az individualizmus, a demokrácia utáni vágy, a nyugati tömegkultúra…stb. vannak teoretikusok, akik szerint a nyugat pusztulásával az iszlám megmenekül a modernizmustól, de ez az elmélet azért hibás, mert a modernizmust az európai kultúra részének, szellemi termékének tekinti, holott a modernizmus Európa megtagadása, kultúránk, hagyományunk antitézise. Tehát a nyugat halála nem fogja az iszlám megmenekülését jelenteni a „modernista járványtól”, mert a modernizmus egy globális, nem kultúrafüggő „betegség”.
Mikor Komeini ajatollah 1989-ben fatvát adott ki a Sátáni versek szerzője ellen, annak érvénye kiterjedt Európára is, vagyis Komeini az iszlám világ részének tekintette már Európát, ugyanis egy fatva csak azon belül érvényes. Ez a reakció és a hozzá hasonlók, mint például a Mohamed karikatúrákra adottak jelzik, hogy az iszlám még képes szembeszállni a modernista „mérgezéssel”, szemben a posztkeresztény Európával, ahol megengedett a vallásgyalázás, művészetnek, véleménynyilvánításnak álcázva. A modernizmus „átjárja” az élet minden szféráját, semmit sem hagy „érintetlenül”, megsemmisítette Európa szellemi nagyságát, „elszívja” életerejét, és a totális megsemmisülés felé „taszítja”.
Tehát a hanyatló, dekadens, posztkeresztény Európa áll szemben a (még) védekezésre képes (a modernizmus ellen) iszlámmal. A nagy civilizációs összecsapás lehet, hogy el is marad, helyette a lassú önfeladást és behódolást „választják” Európa népei.
Spengler szerint a nyugat alkonya természetes folyamat, mert már betöltötte kulturális, történelmi „küldetését”, míg Varange szerint az újjászületés lehetséges, amennyiben Európa „visszatalál” szellemi, lelki gyökereihez.
Néhány évtizeden belül eldől, hogy vissza tudunk-e kapaszkodni a szakadék mélyéről, vagy örökre eltűnünk „benne”.
Guelf
