Az identitáspolitika szükséges voltáról és annak gumicsont szerepéről. A jobboldali identitáspolitikát,annak szellemileg,ideológiailag,politikailag és metapolitikailag megalapozott,erre az alapra felépített,kidolgozott alkalmazását alapvető fontosságúnak tartjuk a hazai jobboldal jövőjének szempontjából. Mert látnunk kell,hogy jelenleg a jobboldal jelentős része csak „szellemi gumicsontokat” rágcsál,anakronisztikus „köldöknéző”módokon vívja identitásképző harcait. Természetesen ez nem az egész jobboldalra igaz,de nagyon sokszor az identitáspolitikai küzdelmek nem szolgálnak mást,mint megúszást,megúszását a valódi politikai küzdelemnek,és az emberek valódi problémáival való szembesülést. Erre egy példa a fogyatékosügy,amire szinte az egész jobboldal „vak”,ennek következtében az elmúlt évtizedekben a baloldal és a liberálisok sikeresen építhették fel saját a fogyatékosokat érintő identitáspolitikáikat,amiket aztán összekapcsoltak más,kisebbségi identitáspolitikákkal,mint például a homoszexuálisoké,s létrejött a progresszív identitáspolitikai csomag,amelyben sikeresen egy platformra hoztak teljesen különböző kérdéseket,mondván,minden esetben kisebbségi kérdésekről van szó. Az identitáspolitika legújabb hullámai külföldi „áruként” kerültek a magyar ideológiai „piacra”,progresszív verziói a BLM,az LMBTQ,de a konzervatív verziói is,mint az anti-LMBTQ,vagy a gender elmélet elutasítása,s ezek találkoztak a hazai,egy verzióval korábbi identitáspolitikákkal.
A
rendszerváltás,a baloldali diktatúra bukása után vált újra „láthatóvá” a
jobboldaliság,a különböző jobboldali csoportoknál beindultak az identitásválasztási
folyamatok,az ideológiai „légüres térben”,törvényszerű volt a múlt felé
fordulás , a nemzeti radikálisok első generációja Szabó Dezső,Németh László
eszméit elevenítette fel,de megjelent az azóta is ható Horty kultusz is,vagy a
rendszerkritikát pótló antiszemitizmus. Ha ekkor a hazai jobboldal nem a múlt
„felé”indul el,hanem rákapcsolódott volna a kortárs európai konzervatív
irányzatokra,akkor megúszhattuk volna azt a
mini szellemi polgárháborút ami évtizedekig a múlt harcainak újra
megvívását jelentette,s aminek utóvédharcai még ma is tartanak. Lényegében a
rendszerváltás pillanatában a hazai jobboldal rendelkezésére állt,állhatott
volna Molnár Tamás életműve,ami világszínvonalú,de még ma,harmincnégy évvel
később is,a hazai átlag jobboldali számára terra incognita. Az elismerésre
méltó,hogy a Havi Magyar Fórum publikálási lehetőséget biztosított Molnár Tamás
számára,de az már kevésbé,hogy a hivatalos magyar katolicizmus nem vett róla
tudomást,sőt elutasító (volt?) vele Egy
másik múltba forduló irányzat a neohungaristák (voltak),akik nem tudtak kitörni
a marginalitásból,a”múlt múzeumának mozgó relikviái”szerepéből. A kilencvenes
években újdonságot az újjobboldali eszmék és az ultrajobboldaliság megjelenése
jelentettek,az előbbit néhány gondolkodó „importálta”húsz-harminc év
késéssel,de ma már az eszmék importja is felgyorsult(lásd identitarizmus),az
utóbbit elsősorban színvonalas folyóiratok jelentették,amelyek nagy tömegekre
nem tudtak (és nem is akartak) hatást gyakorolni,de a „második generációs”
nemzeti radikális jobbikra,Vona Gábor személyén keresztül igen,legalábbis egy
ideig.A „második generációs” nemzeti radikalizmus egy erőteljes identitással
rendelkező szubkultúrából, a skinheadből lett nemzeti rock ,a hagyományőrzés
jelentették ezt elsősorban,„emelkedett ki”,egészen a jobbik néppártosodásáig
támaszkodott erre az identitásra,és annak ideológiai alapjaira,hogy aztán
szembeforduljon velük,ezzel saját eljelentéktelenedését is előidézve. A
skinhead szubkultúra a nyolcvanas évek elején jelent meg itthon ,s az
antikommunizmus egy új típusát hozta el. A kilencvenes évek elején,a valódi és
a szellemi vasfüggöny leomlása után ,ez az import,de amúgy teljességgel
nacionalista alapon álló szubkultúra el kezdett nemzetiszocialista tartalommal
„megtelni”. A kilencvenes évek közepén következett be a szakítás a
nemzeti(„csak”nacionalista),és az NS(nemzetiszocialista)irányzatok között. Az
előbbi bizonyos mértékben kötődött a „reinkarnálódott” hungarista
mozgalomhoz,de voltak olya neohungaristák akik elhatárolódtak,pontosan,annak
szubkulturális jellege miatt,az utóbbiból pedig,a kétezres évek elejére
kifejlődött,a tömegeket elérő nemzeti rock. A legtágabb értelemben vett nemzeti
radikális szubkultúrához fénykorában körül-belül egy-másfél millió ember tartozott,a
nemzeti rockon,a hagyományőrzés különböző fajtáin,valamint a politikán
keresztül kapcsolódva,saját szimbólum
rendszerrel(kettőskereszt,nagy-Magyarország
felvarró,autósmatrica,rovásírás),látszólag erőteljes identitással,azért csak
látszólag mert ez az identitás-típus nem bizonyult tömeges méretekben
stabilnak,tehát valóságosnak,a nemzeti radikalizmus csak egy „üres lufi” volt.
A tízes évek eleji jobbik egy hatalmas elszalasztott lehetőség ,úgy tűnt Vona
Gábor egy világszerte is nagyon ritka politikus típusba tartozik,akiknek van
metapolitikai,sőt metafizikai „látószögük”,ezért óriási csalódás a jobbik és
Vona Gábor további története. Vona Gábor vezetésével ezt a valódi tartalom
nélküli szubkultúrát „fel lehetett volna tölteni”valódi ideológiai,világnézeti,akár
metafizikai tartalommal.
A „harmadik
generációs” nemzeti radikalizmus helyzete annyiban más,hogy az a szubkulturális
közeg,amire a „második generációs”jobbik támaszkodhatott,mára egyrészt
marginalizálódott,másrészt egyes elemeit,szféráit „domesztikálta”(elvette
ellenkulturális jellegét)a mainstream,uralkodó jobboldal,amely ezen
„gyarmatosított hagyomány”mellett a nyugatról importált jobbos
identitáspolitikai elemekre alapozva építgeti saját identitáspolitikai
narratíváit. A konzervativizmus elvesztette a modernitásért vívott háborút,mert
nem tudott ideológiát teremteni,a posztmodernben az identitáspolitika vette át
az ideológia helyét,tehát helyes irányultságnak tekinthető a jobboldali
identitáspolitika(identitáspolitikák)megteremtésére való törekvés,ha ezt
követni fogja a valódi cselekvések sorozata.
Guelf
