„Jelenlegi „környezeti válságunk” nem egyszerűen egy kultúrán belüli krízis,
amelyekhez bizonyos elhibázott és káros gyakorlatok vezettek. Sokkal inkább
beszélhetünk magának a kultúrának a válságáról , kiváltképp akkor, ha a
kultúrát úgy fogjuk fel, mint azon feltételek gondozását és kultiválását(vö
cultus) amelyek ahhoz szükségesek, hogy az emberek a földön és egymással
való együttélésükben boldogulni tudjanak. Az a tény, hogy önként pusztítjuk és
semmibe vesszük a természetes élőhelyeket és a társadalmi kereteket, amelyek
lehetővé teszik életünket, és amelyektől nap mint nap függünk, a valódi emberi
önazonosság és hivatás alapvető zavaráról tanúskodik.”A fenti idézet Norman Wirzba Isten Paradicsoma című írásából való, amely a
Magyar Szemle folyóirat tavaly nyári, ökológiai és teremtésvédelmi
különszámában jelent meg. Ahogy ez is: „Az archaikus kultúrákban sokkal
valószínűtlenebb, ha nem egyenesen elképzelhetetlen lett volna, az értelem és
a cél ma tapasztalt válsága.” Ez egy tradicionalista gondolat, azon körbe
tartozik, melyek szerint a történelem lényegileg hanyatlásként írható le,
szemben áll a modernitás fejlődés, haladás narratívájával. A krizeológia a 20.
század eleje óta éli virágkorát, mára már kiszabadult az értelmiségi diskurzusok
teréből és közhellyé vált. A felvilágosodás által útjára indított, a jövőre irányuló
totális optimizmus kora lejárt, a válságtudatnak számos aspektusa van, de azt
gondolom Wirzba a lényegre mutat rá, mikor a kultúra válságáról ír. S ha még
mélyebbre „ásunk” akkor megtaláljuk a „gyökérokot” a szakralitás válságát.
Tehát nem különböző válságokról van szó, hanem a válságról, amelynek számos
megnyilvánulási formája van. Ökológiai, demográfiai, politikai, morális, az
értelem és a cél válsága, és még sorolhatnánk, mind komoly, súlyos problémák.
A modernitás szakértő kultusza miatt, az egyes területek szakemberei nem
nagyon látnak ki a saját szakterületük univerzumából, pedig a válságra adott
válaszok keresésének első lépése, egy „holisztikus” szemlélet, rátekintés
kialakítása kellene hogy legyen. A továbbiakban az értelem és a cél válságára
fókuszálunk, az eudaimónia fogalmának segítségével, illetve egyfajta
„holisztikus” szemléletet alkalmazva rátekintünk, milyen folyamatok
beindulásával, milyen változásokkal járhat, az a már zajló, de nagyobbrészt még
előttünk álló eseménysorozat, amit nevethetünk civilizációs összeomlásnak,
vagy nagy leegyszerűsödésnek, néhány olyan társadalmi csoportra, mint a
fogyatékossággal élők, autisták , mentális zavarokban szenvedők, idősek.
A Nyugati civilizáció keretein belül vizsgálódva látható, hogy az értelem és a cél
válsága a modernitásban kezdett el súlyossá válni, és a posztmodernben , szinte
totálissá vált. Abban az értelemben, hogy lényegében mindenkit érint, a
posztmodern korban élő egyén megkapta életfeladatául, hogy találja meg a
saját létezésének értelmét, valódi segítség nélkül. Egy archaikus, vagy
premodern társadalomban élő embernek automatikus válaszai voltak, a
tradíció és a vallás adták meg ezeket, „kötött pályán” futott az életük, akár a
szellemi útra, akár az életútra, foglalkozás, lakóhely kiválasztása gondolunk. A
vallások és a hagyományok ma is léteznek, de a posztmodernben ezek is csak
választási lehetőségek, az identitás egyik eleme, ami befolyásolja a
véleményeket, de ami lényegileg, alapjaiban nem határozza meg a mai kor
emberének életét, szemben a premodern emberével. De mivel korunk embere
feladatul kapja, hogy célt és értelmet találjon magának, tehát a piac logikája
alapján, a keresletet kiszolgálja a kínálat. A kapitalizmus különböző szintű
ajánlatokat tesz. Lehet a munka, a produktivitás, a sikeresség az értelem adó,
akiknek ez kevés azoknak ott van a vulgarizált pszichológia, a mindent elárasztó
pszicho-hablatyolás, és azoknak akiknek még ez is kevés, azoknak a vulgarizált
pszichológiát keverik a valódi szellemi tanítás látszatát keltő álezotériával. A
kultúra válságát azonban nem lehet kezelni a felszínen. Az értelemnek és a
célnak valódinak kell lennie. A premodern ember kijelölt útjával szemben, a
posztmodern emberre rászakadt a korlátlan lehetőségek súlya, bárhol élhet,
bármi lehet a munkája, vagy a hivatása, és bármi lehet az identitása is. Az
egzisztencialisták Isten nélküli univerzumának tudatát kellene elviselnie korunk
emberének, a magára hagyatottságot, ha bárki lehetsz, akkor senki sem vagy
igazságát, de ez csak keveseknek sikerül. Az egyén, kizárólag önmagából
merítve nem adhat értelmet saját életének, a posztmodern korszellem
akármennyire is abszolutizálja a választás szabadságát, az értelmes célnak
objektívan megítélve kell értelmesnek lennie. A modernitás és a posztmodern
tagadják az objektív nézőpont valódiságát, lehetőségét. Az eudaimonia fogalma
Arisztotelésztől ered, az élni érdemes, értelmes életet jelenti. Ezt minden
korban, minden társadalomban újra lehet, újra kell definiálni, korunkban is,
ahol minden korábbinál több a lehetőség, arra is hogy kikerüljünk a
determináló tényezők hatása alól, de arra is hogy végzetesen eltévedjünk. Ez
szintén visszavezet az objektív nézőpont problematikájához, felvetődik az
értelem forrásának kérdése. Vagy önmagában, önmagából fakadóan értelmes
az élet, vagy az élet elsődleges valóságának szintjét meghaladó, magasabb
„dimenzióból” ered. Az első állásponton van korunk legtöbb embere, a második
álláspont a régebbi korok, vallásos világnézetének sajátja.
Az értelmes élet mellett a normalitás is újra és újra definíálódik, a
fogyatékosságtudomány fogalmait használva, korunk a neoliberális épségizmus,
a névleg integráló, de lényegileg kirekesztő mechanizmus által uralt kor, a
fogyatékosság megkonstruált kategóriáira épül, de ez igaz az autizmusra is,
amely szintén évtizedenként változó társadalmi konstrukció. Vagy
gondolhatunk azokra az „antipszichiátriai” irányzatokra, amelyek szembe
szállnak az élet medikalizációja nevű folyamattal, ennek egyik alapműve Szász
Tamás Az elmebetegség mítosza című könyve. A fogyatékosságtudomány
megkérdőjelezi a csak, az egyénre összpontosító szemléleteket, a
medikalizációs szemlélet a fogyatékosságra az egyén problémájaként,
tragédiájaként tekint, a fogyatékosságtudománnyal foglalkozók ezzel szemben
a károsodást nem önmagában álló biológiai ténynek tekintik, a fogyatékosság
az adott társadalmi, kulturális, politikai, elsősorban biopolitikai diskurzusok
tereiben konstruálódik meg. Megkonstruálódik az ép és a fogyatékos
individuum , az ép , autonóm, produktív, önálló, kognitív képességeinek
birtokában lévő, „ideális” testű szubjektum, és a fogyatékos szubjektum ami,
aki nem ilyen. „A fogyatékossággal élő emberek elnyomásának kulcsfontosságú
pillanata, amikor meghozzák róluk az ítéletet, hogy nem felelnek meg az ideális
egyénről kialakított képnek, és ezzel párhuzamosan a sikertelen egyén
kategóriájának megtestesülései lesznek. Itt elmondhatjuk, hogy az egyén akkor
válik fogyatékossá, amikor nem felel meg az épségizmus sztenderdjeinek”(Dan
Goodley: Fogyatékosságtudomány) Ezen diskurzusok funkciója, hogy
támogassák, fenntartsák, az immár globálissá vált neoliberális épségista
biopolitikai rezsimet. A normalitástól eltérő mássághoz háromféle módon
viszonyulhat egy társadalom, lehet kirekesztő, integráló, vagy inkluzív.
Kirekesztő az a viszonyulás, amely alacsonyabbrendűnek, értéktelenebbnek
tekinti ezeket a másságokat, erre példa a náci Németország, ahol
összekapcsolódott az értelmes élet és a normalitás konstrukciója, amelyben a
fogyatékossággal élőket és a mentális zavarokban szenvedőket az értelmes
életre képtelennek, alkalmatlannak, méltatlannak nyílvánították, s ez meddővé
tételekben, tömeggyilkosságokban manifesztálódott. A kirekesztés nemcsak
ennyire nyílt lehet, a már említett neoliberális épségizmus
fogyatékosságtudományi fogalma erre mutat rá. A mai, még a valódi polikrízis
előtt álló társadalmak „becsomagolják” a kirekesztést. Megfogalmazzák
célkitűzésként az integrációt, s ez, a pozitív példák jelenléte ellenére,
össztársadalmi szinten alacsony hatásfokkal valósul meg. S ha sikeres is az
integráció, ez a modell továbbra is fenntartja a mi és ők , a „normálisak” és az
ebbe a normalitásba integrálandók felosztását. A kívánatos cél az inklúzió
megvalósulása lenne. Az inklúzió nem az integráció szinonimája, nem egy
tökéletes integráció, hanem a mi és ők megkülönböztetés megszűnése. A
történelem halad a kirekesztés különböző megnyilvánulási formáitól távolodva,
egy inkluzív jövő felé, ezt a narratívát fenyegeti a kibontakozó polikrízis. A
jelenleg többé-kevésbé működő integráció, a korábbi korszakok viszonyaihoz
képest fellépő erőforrás többletnek köszönhető, magyarul az államoknak van
pénze erre. Ha a polikrízis súlyosabb fázisaiba fog lépni, az az erőforrások
megcsappanásával jár majd, és az erőforrás hiány először a kevésbé jó
érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokat a fogyatékossággal
élőket, az autistákat, a hajléktalanokat, a mentális zavarokban szenvedőket, az
időseket, és hozzátartozóikat fogja sújtani. Egy ilyen helyzetben uralkodóvá
vállhat a szociáldarwinizmus, az erőforrásokra érdemesek és érdemtelenek
elkülönítése, a stigmatizáció, és egy kirekesztésre épülő biopolitikai rezsim.
A kultúra válsága, a posztmodern totális győzelme a kultúra halálával fenyeget.
A válság szó jelentése: „ Bizonytalan állapot, amiből a kialakult helyzet jóra és
rosszra is fordulhat.” A rosszra fordulás forgatókönyve, nyilván a kultúra
„halála” lenne, a jó forgatókönyv pedig, egy revitalizációs folyamat, amely
kezelni tudná a kultúra válságát, nemcsak a tüneteket, hanem le tudna hatolni
a „gyökérokig”. Ebben a szellemi harcban a posztmodern „fegyvereit” is
használhatjuk. a dekonstrukció, mint módszer alkalmas arra, hogy például a
neoliberális épségizmus elveit, gyakorlatait megkérdőjelezzük, és konstruáljunk
egy új normalitást. De ahhoz, hogy ez érdemi szembeszállás legyen a
posztmodernnel, objektív nézőpontra kell alapozódnia. Ebben kell legyen
szerepe az etikának, ami a huszadik század második felétől mindennel
foglalkozik, csak a fontos erkölcsi kérdésekkel nem. A mai kor emberének
erkölcsi dilemmája az, hogy egyen e húst, vagy nem, s ez nem ironizálás,
valóban rengetegen etikai problémaként élnek meg, valójában nem ebbe a
körbe tartozó kérdéseket. Végbement az a folyamat, amit Réz Anna Mardos
című könyvében úgy ír le, hogy az utilitarizmus, ami eredetileg egy politikai
program volt, mára, egy szinte kötelező, egyéni életprogrammá vált, rengeteg,
abba a kategóriába nem tartozó kérdést a morál fennhatósága alá rendeltek.
De ha minden morális kérdés, akkor valójában semmi sem az. A
társadalmaknak újra kell „rajzolniuk” a morál határait, az etika feladata, a
posztmodern által (is) megtagadott objektív nézőpont „feltámasztása”, mert az
eudaimonia, csak ilyen alapokon realizálható.
A polikrízis által sújtott világban újra fel lesznek téve a fontos kérdések, a cél, az
értelem, a humánum,és az erkölcs kérdései. Egy olyan eljövendő világ fenyeget,
ahol, még ma is elképzelhetetlen alászállás, elsötétülés, elembertelenedés
következhet be.
amelyekhez bizonyos elhibázott és káros gyakorlatok vezettek. Sokkal inkább
beszélhetünk magának a kultúrának a válságáról , kiváltképp akkor, ha a
kultúrát úgy fogjuk fel, mint azon feltételek gondozását és kultiválását(vö
cultus) amelyek ahhoz szükségesek, hogy az emberek a földön és egymással
való együttélésükben boldogulni tudjanak. Az a tény, hogy önként pusztítjuk és
semmibe vesszük a természetes élőhelyeket és a társadalmi kereteket, amelyek
lehetővé teszik életünket, és amelyektől nap mint nap függünk, a valódi emberi
önazonosság és hivatás alapvető zavaráról tanúskodik.”A fenti idézet Norman Wirzba Isten Paradicsoma című írásából való, amely a
Magyar Szemle folyóirat tavaly nyári, ökológiai és teremtésvédelmi
különszámában jelent meg. Ahogy ez is: „Az archaikus kultúrákban sokkal
valószínűtlenebb, ha nem egyenesen elképzelhetetlen lett volna, az értelem és
a cél ma tapasztalt válsága.” Ez egy tradicionalista gondolat, azon körbe
tartozik, melyek szerint a történelem lényegileg hanyatlásként írható le,
szemben áll a modernitás fejlődés, haladás narratívájával. A krizeológia a 20.
század eleje óta éli virágkorát, mára már kiszabadult az értelmiségi diskurzusok
teréből és közhellyé vált. A felvilágosodás által útjára indított, a jövőre irányuló
totális optimizmus kora lejárt, a válságtudatnak számos aspektusa van, de azt
gondolom Wirzba a lényegre mutat rá, mikor a kultúra válságáról ír. S ha még
mélyebbre „ásunk” akkor megtaláljuk a „gyökérokot” a szakralitás válságát.
Tehát nem különböző válságokról van szó, hanem a válságról, amelynek számos
megnyilvánulási formája van. Ökológiai, demográfiai, politikai, morális, az
értelem és a cél válsága, és még sorolhatnánk, mind komoly, súlyos problémák.
A modernitás szakértő kultusza miatt, az egyes területek szakemberei nem
nagyon látnak ki a saját szakterületük univerzumából, pedig a válságra adott
válaszok keresésének első lépése, egy „holisztikus” szemlélet, rátekintés
kialakítása kellene hogy legyen. A továbbiakban az értelem és a cél válságára
fókuszálunk, az eudaimónia fogalmának segítségével, illetve egyfajta
„holisztikus” szemléletet alkalmazva rátekintünk, milyen folyamatok
beindulásával, milyen változásokkal járhat, az a már zajló, de nagyobbrészt még
előttünk álló eseménysorozat, amit nevethetünk civilizációs összeomlásnak,
vagy nagy leegyszerűsödésnek, néhány olyan társadalmi csoportra, mint a
fogyatékossággal élők, autisták , mentális zavarokban szenvedők, idősek.
A Nyugati civilizáció keretein belül vizsgálódva látható, hogy az értelem és a cél
válsága a modernitásban kezdett el súlyossá válni, és a posztmodernben , szinte
totálissá vált. Abban az értelemben, hogy lényegében mindenkit érint, a
posztmodern korban élő egyén megkapta életfeladatául, hogy találja meg a
saját létezésének értelmét, valódi segítség nélkül. Egy archaikus, vagy
premodern társadalomban élő embernek automatikus válaszai voltak, a
tradíció és a vallás adták meg ezeket, „kötött pályán” futott az életük, akár a
szellemi útra, akár az életútra, foglalkozás, lakóhely kiválasztása gondolunk. A
vallások és a hagyományok ma is léteznek, de a posztmodernben ezek is csak
választási lehetőségek, az identitás egyik eleme, ami befolyásolja a
véleményeket, de ami lényegileg, alapjaiban nem határozza meg a mai kor
emberének életét, szemben a premodern emberével. De mivel korunk embere
feladatul kapja, hogy célt és értelmet találjon magának, tehát a piac logikája
alapján, a keresletet kiszolgálja a kínálat. A kapitalizmus különböző szintű
ajánlatokat tesz. Lehet a munka, a produktivitás, a sikeresség az értelem adó,
akiknek ez kevés azoknak ott van a vulgarizált pszichológia, a mindent elárasztó
pszicho-hablatyolás, és azoknak akiknek még ez is kevés, azoknak a vulgarizált
pszichológiát keverik a valódi szellemi tanítás látszatát keltő álezotériával. A
kultúra válságát azonban nem lehet kezelni a felszínen. Az értelemnek és a
célnak valódinak kell lennie. A premodern ember kijelölt útjával szemben, a
posztmodern emberre rászakadt a korlátlan lehetőségek súlya, bárhol élhet,
bármi lehet a munkája, vagy a hivatása, és bármi lehet az identitása is. Az
egzisztencialisták Isten nélküli univerzumának tudatát kellene elviselnie korunk
emberének, a magára hagyatottságot, ha bárki lehetsz, akkor senki sem vagy
igazságát, de ez csak keveseknek sikerül. Az egyén, kizárólag önmagából
merítve nem adhat értelmet saját életének, a posztmodern korszellem
akármennyire is abszolutizálja a választás szabadságát, az értelmes célnak
objektívan megítélve kell értelmesnek lennie. A modernitás és a posztmodern
tagadják az objektív nézőpont valódiságát, lehetőségét. Az eudaimonia fogalma
Arisztotelésztől ered, az élni érdemes, értelmes életet jelenti. Ezt minden
korban, minden társadalomban újra lehet, újra kell definiálni, korunkban is,
ahol minden korábbinál több a lehetőség, arra is hogy kikerüljünk a
determináló tényezők hatása alól, de arra is hogy végzetesen eltévedjünk. Ez
szintén visszavezet az objektív nézőpont problematikájához, felvetődik az
értelem forrásának kérdése. Vagy önmagában, önmagából fakadóan értelmes
az élet, vagy az élet elsődleges valóságának szintjét meghaladó, magasabb
„dimenzióból” ered. Az első állásponton van korunk legtöbb embere, a második
álláspont a régebbi korok, vallásos világnézetének sajátja.
Az értelmes élet mellett a normalitás is újra és újra definíálódik, a
fogyatékosságtudomány fogalmait használva, korunk a neoliberális épségizmus,
a névleg integráló, de lényegileg kirekesztő mechanizmus által uralt kor, a
fogyatékosság megkonstruált kategóriáira épül, de ez igaz az autizmusra is,
amely szintén évtizedenként változó társadalmi konstrukció. Vagy
gondolhatunk azokra az „antipszichiátriai” irányzatokra, amelyek szembe
szállnak az élet medikalizációja nevű folyamattal, ennek egyik alapműve Szász
Tamás Az elmebetegség mítosza című könyve. A fogyatékosságtudomány
megkérdőjelezi a csak, az egyénre összpontosító szemléleteket, a
medikalizációs szemlélet a fogyatékosságra az egyén problémájaként,
tragédiájaként tekint, a fogyatékosságtudománnyal foglalkozók ezzel szemben
a károsodást nem önmagában álló biológiai ténynek tekintik, a fogyatékosság
az adott társadalmi, kulturális, politikai, elsősorban biopolitikai diskurzusok
tereiben konstruálódik meg. Megkonstruálódik az ép és a fogyatékos
individuum , az ép , autonóm, produktív, önálló, kognitív képességeinek
birtokában lévő, „ideális” testű szubjektum, és a fogyatékos szubjektum ami,
aki nem ilyen. „A fogyatékossággal élő emberek elnyomásának kulcsfontosságú
pillanata, amikor meghozzák róluk az ítéletet, hogy nem felelnek meg az ideális
egyénről kialakított képnek, és ezzel párhuzamosan a sikertelen egyén
kategóriájának megtestesülései lesznek. Itt elmondhatjuk, hogy az egyén akkor
válik fogyatékossá, amikor nem felel meg az épségizmus sztenderdjeinek”(Dan
Goodley: Fogyatékosságtudomány) Ezen diskurzusok funkciója, hogy
támogassák, fenntartsák, az immár globálissá vált neoliberális épségista
biopolitikai rezsimet. A normalitástól eltérő mássághoz háromféle módon
viszonyulhat egy társadalom, lehet kirekesztő, integráló, vagy inkluzív.
Kirekesztő az a viszonyulás, amely alacsonyabbrendűnek, értéktelenebbnek
tekinti ezeket a másságokat, erre példa a náci Németország, ahol
összekapcsolódott az értelmes élet és a normalitás konstrukciója, amelyben a
fogyatékossággal élőket és a mentális zavarokban szenvedőket az értelmes
életre képtelennek, alkalmatlannak, méltatlannak nyílvánították, s ez meddővé
tételekben, tömeggyilkosságokban manifesztálódott. A kirekesztés nemcsak
ennyire nyílt lehet, a már említett neoliberális épségizmus
fogyatékosságtudományi fogalma erre mutat rá. A mai, még a valódi polikrízis
előtt álló társadalmak „becsomagolják” a kirekesztést. Megfogalmazzák
célkitűzésként az integrációt, s ez, a pozitív példák jelenléte ellenére,
össztársadalmi szinten alacsony hatásfokkal valósul meg. S ha sikeres is az
integráció, ez a modell továbbra is fenntartja a mi és ők , a „normálisak” és az
ebbe a normalitásba integrálandók felosztását. A kívánatos cél az inklúzió
megvalósulása lenne. Az inklúzió nem az integráció szinonimája, nem egy
tökéletes integráció, hanem a mi és ők megkülönböztetés megszűnése. A
történelem halad a kirekesztés különböző megnyilvánulási formáitól távolodva,
egy inkluzív jövő felé, ezt a narratívát fenyegeti a kibontakozó polikrízis. A
jelenleg többé-kevésbé működő integráció, a korábbi korszakok viszonyaihoz
képest fellépő erőforrás többletnek köszönhető, magyarul az államoknak van
pénze erre. Ha a polikrízis súlyosabb fázisaiba fog lépni, az az erőforrások
megcsappanásával jár majd, és az erőforrás hiány először a kevésbé jó
érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokat a fogyatékossággal
élőket, az autistákat, a hajléktalanokat, a mentális zavarokban szenvedőket, az
időseket, és hozzátartozóikat fogja sújtani. Egy ilyen helyzetben uralkodóvá
vállhat a szociáldarwinizmus, az erőforrásokra érdemesek és érdemtelenek
elkülönítése, a stigmatizáció, és egy kirekesztésre épülő biopolitikai rezsim.
A kultúra válsága, a posztmodern totális győzelme a kultúra halálával fenyeget.
A válság szó jelentése: „ Bizonytalan állapot, amiből a kialakult helyzet jóra és
rosszra is fordulhat.” A rosszra fordulás forgatókönyve, nyilván a kultúra
„halála” lenne, a jó forgatókönyv pedig, egy revitalizációs folyamat, amely
kezelni tudná a kultúra válságát, nemcsak a tüneteket, hanem le tudna hatolni
a „gyökérokig”. Ebben a szellemi harcban a posztmodern „fegyvereit” is
használhatjuk. a dekonstrukció, mint módszer alkalmas arra, hogy például a
neoliberális épségizmus elveit, gyakorlatait megkérdőjelezzük, és konstruáljunk
egy új normalitást. De ahhoz, hogy ez érdemi szembeszállás legyen a
posztmodernnel, objektív nézőpontra kell alapozódnia. Ebben kell legyen
szerepe az etikának, ami a huszadik század második felétől mindennel
foglalkozik, csak a fontos erkölcsi kérdésekkel nem. A mai kor emberének
erkölcsi dilemmája az, hogy egyen e húst, vagy nem, s ez nem ironizálás,
valóban rengetegen etikai problémaként élnek meg, valójában nem ebbe a
körbe tartozó kérdéseket. Végbement az a folyamat, amit Réz Anna Mardos
című könyvében úgy ír le, hogy az utilitarizmus, ami eredetileg egy politikai
program volt, mára, egy szinte kötelező, egyéni életprogrammá vált, rengeteg,
abba a kategóriába nem tartozó kérdést a morál fennhatósága alá rendeltek.
De ha minden morális kérdés, akkor valójában semmi sem az. A
társadalmaknak újra kell „rajzolniuk” a morál határait, az etika feladata, a
posztmodern által (is) megtagadott objektív nézőpont „feltámasztása”, mert az
eudaimonia, csak ilyen alapokon realizálható.
A polikrízis által sújtott világban újra fel lesznek téve a fontos kérdések, a cél, az
értelem, a humánum,és az erkölcs kérdései. Egy olyan eljövendő világ fenyeget,
ahol, még ma is elképzelhetetlen alászállás, elsötétülés, elembertelenedés
következhet be.
Guelf
